Tűvel írott üzenetek

Szemet-lelket gyö­nyör­köd­tető szép­sé­ge­ket cso­dál­hat­tak meg a kulcsi Falu­ház láto­ga­tói: Szabó Jánosné, Julika néni szebb­nél szebb kézi­mun­káit, melyek a magyar táj­egy­sé­gek hím­zé­sét, motí­vum­kin­csét mutat­ják be, és melyek több­sége az iparművész-népművész zsűri elis­me­ré­sét is kivívta.

Terítői­vel, pár­ná­i­val szá­mos díjat nyert, több alka­lom­mal sze­re­pelt a Kor­társ Ki Mit Tud-on is, s ott sem talált legyőzőre. Julika néni még ma is aktí­van hímez. Bár a fekete alapra var­rásra már nem vál­lal­ko­zik, most sem hasz­nál szem­üve­get. Ez annál inkább kész csoda, mert sok évvel ezelőtt hályog volt a sze­mén. Akkor azt taná­csol­ták neki, hogy min­den nap egyen tojást. Tojást, amitől sokan — mint ártó kolesz­te­rin­bom­bá­tól — fél­nek, és ami Julika néni sze­rint rendbe hozta és rend­ben is tartja a sze­mét, mert mint mondja, ha vala­mi­ben a sze­münk­kel is lát­ható módon ott van min­den, ami az élet­hez kell, hiszen a kis­csirke emb­ri­ója is abból táp­lál­kozva fejlő­dik ki, akkor hogyan is lehetne az ártalmas…

E tűvel írott, rég­múlt korok­ból való üze­ne­tek­kel, a magyar motí­vum­kincs megőr­zé­sé­vel Julika néni gaz­da­gítja a kulcsi­a­kat. Hímzésminta-gyűjteményét a köz­ségi könyv­tár­nak ado­má­nyozta, a közös­ség­nek pedig az a dolga, hogy féltő gon­dos­ság­gal megőrizze azt az utókornak.