Gaz­dag kul­tu­rá­lis, sport– és sza­bad­idős prog­ram­kí­ná­lat­ból választ­hat­tak a Sza­bolcs Napok ven­dé­gei július 24–26. között. A prog­ram hiva­ta­los részé­ben kitün­te­té­sek átadá­sára is sor került. (tovább…)

Első ízben szer­ve­zett vízi túrát Döm­södre a Rác­al­más SE Vízi– és Sza­bad­idős­port Szak­osz­tá­lya július 25-én. Kaja­kok­kal, kenuk­kal, sár­kány­ha­jó­val vágott neki az útnak a két­na­pos túra soha nem látott lét­számú, 52 részt­vevője, és vol­tak, akik motor­csó­nak­kal követ­ték a csa­pa­tot, illetve a cso­ma­go­kat, fel­sze­re­lé­se­ket szál­lító autó­val kerül­tek körbe. (tovább…)

A Város– és Falu­védők Szö­vet­sége július 15–18. között Rác­al­má­son tar­totta XXVIII. Orszá­gos Talál­ko­zó­ját és Szak­mai Kon­fe­ren­ci­á­ját. A ren­dez­vény házi­gaz­dája a Rác­al­mási Falu­védő Egye­sü­let és a rác­al­mási önkor­mány­zat volt (tovább…)

Elma­radt volna az I. Arany­kulcs Fesz­ti­vál Rockin’Chair blues-rock kon­certje, ha Poszt Péter nem vál­lalja a beugró dobos sze­re­pét. Elvál­lalta, bár pró­bára nem volt lehető­ség, csak fel­vé­te­le­ket hall­gat­ha­tott, és máris a mély­víz­ben találta magát, vagyis a szín­pa­don. Aznap már nem elő­ször. Egy hét­tel később pedig ugyan­ezen a szín­pa­don ropta, a nép­tánc gálán.

Poszt Péter­nek fárasztó, izgal­mak­ban bővel­kedő, de örökre emlé­ke­ze­tes napja marad június utolsó szom­batja, ami­kor dobos­ként a duna­új­vá­rosi Rockstone-nal meg­nyerte az Élő­ze­né­ért Könnyű­ze­nei Fesz­ti­vált Daru­szent­mik­ló­son, az apos­tagi Ladik Zene­kar­ral a duna­ve­csei hídi vásá­ron ját­szott, majd este jött a Rockin’Chair-rel a kulcsi koncert.

A fel­lé­pés előtt egy hét­tel kér­ték meg, hogy ugor­jon be a buda­pesti csa­pat dobosa helyett, külön­ben nem jön a Rockin’Chair Kulcsra. Igent mon­dott, Kul­csért, a ren­dez­vé­nyért. Lázas fel­ké­szü­lés – zene­hall­ga­tás, jegy­ze­te­lés, dobo­lás — követ­ke­zett, majd a kon­cer­ten a siker, ami az öröm­ze­né­lés­ben, jól működő csa­pat­ban, nagy taps­ban öltött tes­tet azon az estén.

A most 31 éves fia­tal­em­ber csa­ládja Duna­föld­vár­ról került Duna­új­vá­rosba, majd Kulcsra. A Móricz­ban ismer­ke­dett meg a furu­lyá­val és a nép­tánc­cal, s még panel­ban lak­tak, ami­kor meg­kapta az első pergő­dob­ját. Szé­kely Zol­tán­nál tanult a Sán­dor Fri­gyes Zene­is­ko­lá­ban, majd Ber­disz Tamás lett a mes­tere, aki most a Jazz Tan­sza­kon tanít, és akit a Fábry Show­ban is lát­ha­tunk dobolni.

A dobo­lás­hoz a jó rit­mus­ér­zék vezette, a nép­tánc sze­re­tete a szülőkről ragadt át rá: a szü­lei is Wünsch Lász­ló­nál nép­tán­col­tak és jazz-balettoztak, és Hor­váth Csaba után neki is Wünsch László tánc­pe­da­gó­gus, koreo­grá­fus mes­ter lett a tanára.

Poszt Péter pár éve még dobolt a Jan­bon és a Jaz­z­é­kiel együt­tes­ben, ők ma már Pes­ten ját­sza­nak. Szá­mára az élő­ze­né­lés élmé­nye az elsőd­le­ges, ami­kor már pénzről szól a játék, az már nem az igazi.

Sze­rény, halk szavú fia­tal­em­ber, aki­hez a lágyabb hang­zású zenék áll­nak közel, mint Sting muzsi­kája, sze­reti a bluest, a fun­kyt, a latin rit­mu­so­kat. Siker­csa­pata, a Rock­stone négy éve ala­kult, ő két éve dobol az együt­tes­ben. P.Mobil, P.Box hang­zású saját szer­ze­mé­nye­ik­ből dal­la­mos rock­ze­nei CD-t készül­nek kiadni.

Július utolsó hét­vé­gé­jén a Ladik Fesz­ti­vá­lon is fel­lé­pett a Ladik Zene­kar­ral, Apos­ta­gon. Ő egy igazi csa­pat­já­té­kos. Dobos­ként, nép­tán­cos­ként egy­aránt. Munka mel­lett hódol szen­ve­dé­lye­i­nek. Régeb­ben túrá­zott, kerék­pá­ro­zott, ma már nem jut erre ideje. Hetente egy napot hagy magá­nak, ami­kor a szü­le­i­nek segít, és tartja a kap­cso­la­tot az együt­te­sek­kel. Taní­tani sze­retne. Az élő­zene sze­re­te­tére, a dobo­lás, az együtt muzsi­ká­lás örö­mére. Így aztán most erőt és ener­giát gyűjt, hogy előbb a Kőbá­nyai Zenei Stú­di­ó­ban tanul­has­son, majd tovább az okle­vé­lért, taná­rá­hoz, Ber­disz Tamás­hoz, aki már nagyon várja őt Budapesten.

Nem nagyon kell biz­tatni, egy­kettőre elő­ke­rül a konga, s a kerti beszél­ge­tés egy rög­tön­zött kon­cert­tel foly­ta­tó­dik, meg­törve az álmos kulcsi vasár­nap dél­után csendjét.

(Koc­zka Kata, 2009.)

A fenti cím­mel nyílt jubi­le­umi kiál­lí­tás Duna­föld­vár festője, a 90 éves Oszoli Piroska fest­mé­nye­iből 2009. július 28-án, ahol a jelen­lévők az ünnep­sé­gen köz­remű­ködő Decsi-Kiss And­rás gitár­ral kísért éne­ké­ben gyönyörködhettek.

Elis­merő tap­sot vál­tott ki a részt­vevők­ből Nagy Gáborné pol­gár­mes­ter, ami­kor beje­len­tette, hogy a városi önkor­mány­zat száz­ezer forint érték­ben kíván vásá­rolni fest­ményt, bőví­tendő Oszoli-gyűjteményét, majd vásár­lásra biz­tatta a jelen­lévő művé­szet­ba­rá­to­kat. Egy ked­ves vissza­em­lé­ke­zést hall­hat­tunk Csiz­ma­dia Ilon­ká­tól, aki Piroska néni szom­szédja, s aki a volt rajz­szak­kö­rö­sök nevé­ben szólva volt tanárnő­jük érde­méül emelte ki, hogy meg­látta ben­nük a tehet­sé­get, szi­lárd és mély ala­po­kat adott későbbi tanul­má­nya­ik­hoz, beve­zette őket a szí­nek vilá­gába és meg­ta­ní­totta őket azok hasz­ná­la­tára. E tudo­mány­nak ő maga, Ilka-Milka – ahogy Piroska néni becézte anno – kira­kat­ren­dező­ként nagy hasz­nát látta, és ma is ilyen szem­mel nézi a vilá­got, benne váro­su­kat, amely­nek szép rész­le­teit Szent­endre szép­sé­ge­i­hez hasonlította.

Simon Ist­ván refor­má­tus lel­kész a Piroska néni által leélt 90 évet, 70 évi mun­kás­sá­gát a Hima­lá­jára való fel­ju­tás­hoz és az onnan való vissza­né­zés­hez hason­lí­totta, a művésznőt gyer­mek­lelkű, a min­den­napi cso­dákra ma is fogé­kony művész­nek nevezte, aki­nek pél­da­mu­tató a hűsége a táj­hoz, az embe­rek­hez, Duna­föld­vár­hoz. Oszoli Piroska meg­ál­lítja az időt. Keze nyo­mán a vász­non meg­tor­pan a pil­la­nat és úgy marad. Piroska néni világa könnyed, mint egy álom. Meg­nyug­vás ez a világ, az Isten áldja őt!

Oszoli Piroska kiál­lí­tá­sá­nak meg­nyi­tó­ján meg­telt a Vár­ga­lé­ria kiál­lí­tó­terme, s remél­jük, sokan felkeresik2009.  szep­tem­ber 30-ig, amed­dig a fest­mé­nyek bemu­ta­tója és vására tart.

(Koc­zka Kata, 2009.)

Har­ma­dik éve ren­dezi meg a Daru­ma­dár Nép­dal­kör és a Falu­lánc az Éle­tet az Évek­nek Fejér megyei szer­ve­ze­té­vel közö­sen a Nyu­dí­ja­sok nap­ját, Daru­szent­mik­ló­son. (tovább…)

Meg­em­lé­ke­zést tar­tot­tak július 18-án Per­ká­tán, a PÖPE (Pol­gári Össze­fo­gás Per­ká­tá­ért Egye­sü­let) szer­ve­zé­sé­ben a sely­mes­pusz­tai harang­láb meg­szen­te­lé­sé­nek első évfor­du­lója alkal­má­ból. (tovább…)

Hama­ro­san elké­szül az első három minta-társasház a Kulcs déli hatá­rá­ban lévő lakó­park­ban. A korábbi – spa­nyol befek­tető — tulaj­do­no­sok­tól a Kulcs-Bau Kft., a Kulcs-Invest Kft. és a Kulcs-Ház Kft. alkotta kon­zor­cium vásá­rolta meg a terü­le­tet, és még egy hek­tárt vet­tek hozzá, így 11 hek­tá­ron épül­het­nek bel­te­rü­leti lakó­há­zak, akár négy­la­ká­sos tár­sas­ház, akár, egyedi igé­nyek­nek meg­fe­lelően, csa­ládi házas kivi­tel­ben – tud­tuk meg Vár­halmi Ist­ván ügy­ve­zetőtől. (tovább…)

Tizen­ne­gye­dik alka­lom­mal ren­dezte meg július 31-augusztus 2. között a Ladik Ifjú­sági Egye­sü­let a Ladik Fesz­ti­vált, evan­ge­li­zá­ciós cél­lal és azzal, hogy az a keresz­tény könnyű­zene által össze­fog­ják a fia­ta­lo­kat – tud­tuk meg Geiszt­he­i­mer Zsolt­tól. (tovább…)

Régé­szek végez­nek meg­előző fel­tá­rá­so­kat a 62-es út Per­ká­tát és Sza­bad­egy­há­zát elke­rülő, hama­ro­san meg­épülő új útsza­ka­szá­nak per­ká­tai nyom­vo­na­lá­ban. Ott jár­tunk­kor egy árpád-kori temp­lom és a körü­lötte lévő temető fel­tá­rá­sán dol­goz­tak, s a közel­ben még egy fel­tá­rás folyt: Kovács Kata­lin irá­nyí­tá­sá­val egy 1,5 hek­tá­ros terü­le­ten avar– és bronz­kori lele­te­ket mentettek.

Lázas munka folyik a per­ká­tai Nyúli-dűlőben: már fel­tár­ták a nagy­já­ból kápolna méretű árpád-kori temp­lom marad­vá­nyait, továbbá 670 sír fel­tá­rása tör­tént meg az elmúlt más­fél hónap­ban, és még két­szer ennyi sír fel­tá­rása vár­ható. Ami már biz­tos­nak lát­szik: a temp­lom és a temető fel­tá­rá­sá­val még a tél beállta előtt tud­nak végezni, de a többi lelő­hely (a nyom­vo­nalba rész­ben benyúló tele­pü­lés) fel­tá­rá­sán csak ked­vező idő­já­rás ese­tén tud­nak majd dol­gozni – tud­tuk meg Kovács Loránd régésztől, a Kul­tu­rá­lis Örök­ség­vé­delmi Szak­szol­gá­lat mun­ka­tár­sá­tól, aki Dávid Áron régész­kol­lé­gá­já­val, 8 régész­tech­ni­kus­sal és átla­go­san negy­ven mun­kás­sal végzi a 4,5 hek­tá­ros terü­le­ten a külön­le­ges lele­tanyag fel­tá­rá­sát és mentését.

Per­ká­tán három patak folyik vagy folyt át, amiből kettő a Nyúli-dűlőben, sőt, egy negye­dik víz­fo­lyás med­rét is meg­ta­lál­ták a közel­ben — ért­hető, hogy szí­ve­sen lak­tak itt a régi korok­ban is az embe­rek. Az első terep­be­já­rás 1995-ben volt, Hat­házi Gábor nevé­hez fűző­dik. Ennek a terep­be­já­rás­nak a ter­ve­zett út nyom­vo­na­lá­nak a régé­szeti fel­tér­ké­pe­zése volt a célja, és már akkor talál­tak a szán­tás­ban temp­lom, temető, telep­je­len­ség (tanya, falu, szer) létére utaló lele­te­ket, és egy bronz­kori urna­te­metőt is. Köz­ben mező­gaz­da­sági munka folyt a föl­dön, s a két-három évvel ezelőtti terep­be­já­rás ide­jére az eke­vas már elérte az ember­cson­tok szint­jét. Idő­köz­ben elké­szült a koor­di­ná­ta­há­ló­zat, amely lehetővé teszi a lehető leg­pon­to­sabb lelethely-meghatározást.

A már igen­csak ese­dé­kes, a nega­tív ered­ményt hozó lőszer­men­te­sí­tést követően, június 8-án meg­kezdő­dött fel­tá­rás során egy Árpád-korabeli, 7,5-szer 8 méte­res temp­lom­ha­jó­val és egy 3 méter sugarú, patkó alakú szen­téllyel bíró, az északi olda­lán egy Zsigmond-korabeli, góti­kus, tám­pil­lé­res, 3,6 méte­res bővít­ménnyel, (való­színű­leg) mel­lék­ha­jó­val bőví­tett, 3 m mély és 6 m szé­les árok­kal, palánk­kal védett erőd­temp­lom nyo­mai kerül­tek elő. A palán­kot leg­alább három ízben fel­gyúj­tot­ták, erre utal­nak az elsze­ne­se­dett maradványok.

Kovács Loránd azt is elmondta, hogy bár két hóna­pos csú­szás­sal járt, míg eldőlt, műem­lékké nyilvánítják-e a temp­lo­mot vagy sem, vár­ha­tóan nem fog további kése­del­met szen­vedni az útépí­tés, nem kell az út nyom­vo­na­lát arrébb vinni, mert a marad­vá­nyok nem felel­nek meg a műem­lé­kek­kel szem­ben támasz­tott elvá­rá­sok­nak. Ez a régi idők­ben itt élők­nek is köszön­hető, akik a temp­lom köveit elhord­ták, még a pad­ló­szint sincs meg. A kövek egyéb­ként a Velencei-hegységből való grá­nit­ból, sós­kúti mész­kőből és palás mész­kőből szár­maz­nak, illetve a bővít­mény a murá­gyi rög­ből való. Egy tég­lá­val kira­kott krip­tát is talál­tak. A sírok viszont XIII-XV. szá­za­diak, de a leg­ko­ráb­biak még nin­cse­nek meg. A terü­let a Han­tos­szék Kun Kapi­tány­ság­hoz tar­to­zott, annak ide­jén Kel­pol­kart (Két Pol­kárt) volt a neve, és több­sé­gé­ben kunok éltek itt. A kunok sztyep­pei nép, más nyelv­vel, más kul­tú­rá­val, akik bár fel­vet­ték a keresz­tény­sé­get, továbbra is tisz­tel­ték szent fái­kat és amu­let­tet tar­tot­tak maguk­nál. Ebben a keresz­tény temető­ben már nem tet­tek ételt-italt a halott mellé.

Kovács Loránd elmon­dása sze­rint a halott meden­cé­jé­nél lévő egy szem gyöngy egy­ér­telmű jele az elhunyt kun szár­ma­zá­sá­nak, és sok halott mel­lett talál­ták meg a gyönggyel kivarrt tar­soly gyön­gyeit, a lány­ko­ruk­ban elhunyt nők sír­já­ból pedig bronz­gyön­gyös párta marad­vá­nyok kerül­tek elő. Amu­let­te­ket is talál­tak, pél­dául egy vad­ka­na­gyart, amit tex­til­tar­soly­ban tar­tott a gaz­dája, vala­mint több ast­ra­ga­los (juh vagy kecske sarok­csont) is elő­ke­rült, amit jós­lás­hoz, amu­lett­ként vagy koc­ka­já­ték­hoz is hasz­nál­tak. Bár a kunok har­cias nép, akik ismer­ték a tatá­rok harc­mo­do­rát, így hatá­so­san tud­tak velük har­colni orszá­gunk védel­mé­ben, az ása­tá­son egy 25 cm hosszú vas­ké­sen kívül más fegy­ver­zet nem került elő. Két elhunyt­tal viszont nyíl­vessző vég­zett: az egyik­nek a hom­lo­kán, a másik­nak a halán­té­kán tátong lyuk, meg­van­nak a nyíl­he­gyek is, és a temp­lom­pa­lánk több­szöri fel­ége­tése is az itt folyt har­cok­ról árulkodik.

S hogy mi lesz a lele­tek sorsa? Tisz­tí­tás után a cson­to­kat ant­ro­po­ló­gu­sok vizs­gál­ják meg, utána vissza­ke­rül­nek a régé­szek­hez, majd való­színű­leg a Nem­zeti Múzeum rak­tá­rá­ban vég­zik. A vég­le­ges – raj­zos, fotós, leírá­sos — doku­men­tá­ció egy év múlva készül el, ebből ter­mé­sze­te­sen kér­het és kap­hat majd Per­káta is – vála­szolta kér­dé­semre Kovács Loránd, de az igazi az lenne, ha lenne egy arra alkal­mas kiál­lí­tó­te­rem, ahol be lehetne mutatni a pár­ját rit­kító lele­tanya­got, hogy lát­hassa a nagy­kö­zön­ség a per­ká­tai kunok éle­té­nek és halá­lá­nak tár­gyi emlé­keit. Ez pedig nem csu­pán aka­rat, hanem sok pénz kér­dése is.

A Nyúli-dűlőben folyó ása­tá­so­kat továbbra is figye­lem­mel kísér­jük, és beszá­mo­lunk a fej­le­mé­nyekről Olvasóinknak.

Koc­zka Kata, 2009.

A kas­tély­park­ban ren­dez­ték augusz­tus else­jén a nagy hagyo­má­nya­i­ból néhány éve újra­élesz­tett, kis­tér­ségi szintre emelt Ado­nyi Ifjú­sági Talál­ko­zót, mely­nek prog­ram­já­ban dél­előtt hagyo­má­nyos sport­prog­ra­mok: kis­tér­ségi női fut­ball– és tenisz­mérkő­zé­sek,  gyer­mek kézmű­ves fog­lal­ko­zá­sok sze­re­pel­tek, vala­mint gör­kor­cso­lyás és kerék­pá­ros ügyes­ségi ver­se­nyek, petan­que, pala­csin­ta­do­báló és sült­krump­li­evő ver­se­nyek, továbbá egy nagy sikerű újdon­ság: a főző­ver­seny és a süte­mény­sütő ver­seny várta az érdeklődő kicsi­ket és nagyokat.

A fák alatt egy-kettőre fel­áll­tak a bog­rá­csok, sült a hely­ben készült kürtős­ka­lács, a pala­csinta. Este sváb tánc­ház­zal ked­ves­ked­tek a részt­vevők­nek, ahol a Roz­ma­ring Tánc­együt­tes és a Bandy Band műso­rát élvezhették.

Egy egy­kor jöve­del­mező  ipar,  a  kék­festő  szakma  művelői­nek  ma már csak írmagja maradt. Közü­lük  az  egyik  leg­hí­re­sebb,  a  duna­föld­vári  Vadász-Velis-Gál  csa­lád.  Bár  nevük  már­ka­névvé vált, csa­ládi vál­lal­ko­zá­suk beteg­ség miatt szü­ne­telni kény­sze­rül. Lesz-e foly­ta­tás, mi lesz az üzem sorsa?  Biz­tató  jelek  van­nak  ugyan,  de nagyon sok a kérdőjel.

Száz­het­ven­há­rom évvel ezelőtt, 1836-ban köl­tö­zött a tevé­keny­ség nagy víz­igé­nye miatt a Duna köze­lébe Velis László, és ala­pí­totta meg a műhelyt. Halála után a fia, László, majd őt követve az ő négy gyer­meke: László, János, Mária és Béla foly­tatta a mes­ter­sé­get. Pár évvel később Béla meg­vál­totta a test­vé­rei részét és önálló lett. Ekkor már 1934-et írtunk. Fele­sé­gé­vel, Mezei Teréz­zel, két inas­sal és egy segéd­del dol­go­zott az üzem­ben. Két gyer­me­kük szü­le­tett, Mária és Béla. Mind­ket­ten kita­nul­ták a szak­mát. Az ifjú Velis Béla jogi dok­to­rá­tust szer­zett, de 1995-ben bekö­vet­ke­zett halá­lig továbbra is szí­ve­sen segí­tett a mun­ká­ban. Mária 1940-ben férj­hez ment Vadász Ist­ván­hoz, aki a háború után meg­ta­nulta a mes­ter­sé­get, és beállt a műhelybe dol­gozni. Adri­enne lányuk tanárnő lett, 1962-ben férj­hez ment Gál Gyu­lá­hoz, egy régi monori kékfestő-dinasztia tag­já­hoz, aki ott­hon meg­ta­nulta a szak­mát, mel­lette műszaki egye­te­met vég­zett és gépész­mér­nök­ként dol­go­zott, de ami­kor az apósa 1968-ban meg­halt, és az anyósa, Vadász Ist­vánné Velis Mária vette át az ipart, beállt mellé a műhelybe. Gál Gyula elnyerte a Népi Iparmű­vész címet is. Az ő két gyer­me­kük, Adri­enn és Gyula is dip­lo­más, de mind­ket­ten kita­nul­ták a szak­mát, sőt, a Szom­bat­he­lyen élő Gyula 10 éves kis­fia is tud már segí­teni a munkában.

A cégér ma is ott a falon, rajta az 1836-os dátum­mal, de az udva­ron üre­sen árvál­ko­dik a hatal­mas szá­rí­tó­áll­vány, a műhely­ben csend honol. Gál Gyu­láné Vadász Adri­enne kala­u­zol ben­nün­ket a csa­ládi üzem­ben, ahol a szebb­nél szebb vég kék­festők készül­tek. Édes­anyja, Mária néni bete­ges­ke­dik, a férje, Gál Gyula egész­sége sem a régi, és még nem­ré­gi­ben ő is a kezét törte, de nem csu­pán ez az oka a műhely csend­jé­nek: nagy nyo­más alatt, mélyen van a magyar tex­til­ipar, s a kék­festőt is jófor­mán csak a kül­föl­diek tud­ják meg­fi­zetni, a magya­rok nem.

A kék­festő egy rend­kí­vül mun­ka­igé­nyes, de annál tar­tó­sabb tex­til­fajta, amely nem tud – és nem is akar – ver­se­nyezni a távol-keleti olcsó anya­gok­kal, a kész kon­fek­ci­ó­val. Ma már inkább csak hagyo­mányőrző nép­tánc együt­te­sek, csi­kó­sok, nép­dal­kö­rök kere­sik a kék­festőt, pedig régen terítő­nek, csücs­kös kendő­nek, szok­nyá­nak, ing­nek, kötény­nek, gatyá­nak, füg­göny­nek, fal­védő­nek és még sorol­hat­nánk, mi min­den­nek volt ez az anyaga. A kék­festő elnyű­he­tet­len, stra­pa­bíró, ellen­áll a Nap fakító suga­ra­i­nak, így a régi asszo­nyok előbb meg­un­ták, mint elnyű­het­ték volna, nagy igénybe vétel­nek kitett asz­tal­te­rítő­ként is. De talán lesz ez más­képp is még. Nap­ja­ink­ban foko­zó­dik az igény a míves, érté­kes, hagyo­má­nyos dol­gok iránt, csak a pénz­tár­cánk lapos. Talán, ha bekö­vet­ke­zik a magyar csoda, a kék­festő műhe­lyek­ben is újra cso­bog a víz, kék­lik a fes­ték, meg­tel­nek vászon­nal az eme­let­nyi magas szá­rí­tók újra, hiszen Duna­föld­vá­ron ott az újabb gene­rá­ció, van, aki tovább­vi­gye a mes­ter­sé­get, és bizo­nyára tovább is viszi, ha érde­mes lesz.

A kék­festő úgy készül, hogy miután a fehér tex­tilből (sifon) enzi­mes ázta­tás­sal eltá­vo­lí­tot­ták a szennyező anya­go­kat, kifő­zik lúg­ban, ezt mosás és szá­rí­tás követi. Utána követ­ke­zik a leg­mun­ka­igé­nye­sebb és a leg­na­gyobb oda­fi­gye­lést igénylő mun­ka­fo­lya­mat: a min­tá­zás. Aztán a vász­nat kékre fes­tik a lúgos kém­ha­tású (indiai indi­gós) fes­ték­ben (vilá­go­sabb kék­festő­höz 8-szor, söté­tebb­hez 13-szor 15 per­cig kell für­detni a kád­ban az anya­got), aztán savas mosás­sal közöm­bö­sí­tik a lúgot és eltá­vo­lít­ják a nyo­mó­anya­got a vászon­ról, s így válik lát­ha­tóvá a minta. A tex­tilt ala­pos öblí­tés után meg kell szá­rí­tani, majd faggyús kemé­nyí­tés, ismét szá­rí­tás, végül mán­gor­lás követ­ke­zik, ami­vel fénye­sí­tik és ki is simít­ják a kék­festő anyagot.

 

Koc­zka Kata, 2009.

A Rác­al­mási Falu­védő Egye­sü­let szer­ve­zé­sé­ben augusz­tus 1–15. között ren­de­zik meg a II. Raáb Ervin Művé­szeti Tábort, 8 alkotó rész­vé­te­lé­vel, akik közül Fischer József (Rác­al­más), Rohon­czi Ist­ván (Roho) és fele­sége, Kele­men Marián Éva, vala­mint Móder Rezső (Duna­új­vá­ros) már a tava­lyi alko­tó­tá­bo­ron is részt vett, az utóbbi három művész az elmúlt évben fes­tett. (tovább…)

A Duna-menti Szent Orbán Bor­rend, Adony meg­hí­vá­sára július 18-án Adony­ban talál­koz­tak a megye bor­rend­jei és bor­ba­rá­tai, vadász– és halász­tár­sa­sá­gai. A ren­dez­vé­nyen két Tolna megyei bor­rend is részt vett. (tovább…)

Tóth Nor­bert, duna­föld­vári cuk­rász nyerte az Év Fagy­laltja ver­senyt, Sacher-torta fagy­lalt­já­val. (tovább…)

A régi hagyo­má­nyok tisz­te­le­té­nek és tovább­adá­sá­nak jegyé­ben kézi kaszás ara­tó­na­pot ren­de­zett a Fran­cia klub és a Nyug­dí­ja­sok Baráti Köre a For­rás Szö­vet­ke­zet­ben, július 4-én. Az ese­ményről szá­mol be Suhog­tak a kaszák c. írá­sunk az 1. és a 6. olda­lon. Aki a nap tör­té­né­se­i­nek részese volt, meg­ta­pasz­tal­hatta, miért is szá­mí­tott (még pár nem­ze­dék­kel ezelőtt is) az év leg­na­gyobb mun­ká­já­nak az ara­tás, a mél­tán „élet”-nek neve­zett gabona ara­tása, begyűj­tése. (tovább…)

Szinte min­den napra jutott eső, s for­ró­ság­ban is volt részük azok­nak, akik bekap­cso­lód­tak az I. Arany­kulcs Fesz­ti­vál és a kere­tein belül meg­ren­de­zett tábo­rok, kiál­lí­tá­sok, tan­fo­lya­mok, kul­tu­rá­lis és sport­prog­ra­mok kaval­kád­jába. Június 26. és július 5. között meg­telt élet­tel a kulcsi sport­pá­lya és kör­nyéke, a Császár-tanya. (tovább…)

Az Inter­cisa Múze­um­ban novem­ber 1-ig lát­ható a római kori Adonyt, Vetus Sali­nát bemu­tató idő­sza­kos kiál­lí­tás, ahol a római kori kato­nai tábort, a hozzá tar­tozó pol­gári tele­pü­lést, és az 1975-ben fel­tárt, jelen­leg a Szent Ist­ván Király Múze­um­ban talál­ható Dolichenus-szentély lele­teit ismer­he­tik meg a láto­ga­tók. (tovább…)

A besnyői nép­dal­köri talál­kozó az idő­já­rás okozta gon­dok elle­nére nagyon jól sike­rült. A talál­kozó kez­de­tén kitört vihar­ban beázott a Falu­ház is. Mind­eze­ket a kel­le­met­len­sé­ge­ket feled­tette a jelen­levők­kel és meg­te­rem­tette a vidám alap­han­gu­la­tot a besnyői Arany János Álta­lá­nos Iskola IV. osz­tá­lyos tanu­ló­i­nak műsora, amely­ben Gábor Ferenc tanár úr veze­té­sé­vel a Rátóti csi­kó­to­jás c. mese-dramatizációt adták elő a mint­egy 100 főnyi ven­dég­se­reg örö­mére. (tovább…)