Aratás egykoron

A régi hagyo­má­nyok tisz­te­le­té­nek és tovább­adá­sá­nak jegyé­ben kézi kaszás ara­tó­na­pot ren­de­zett a Fran­cia klub és a Nyug­dí­ja­sok Baráti Köre a For­rás Szö­vet­ke­zet­ben, július 4-én. Az ese­ményről szá­mol be Suhog­tak a kaszák c. írá­sunk az 1. és a 6. olda­lon. Aki a nap tör­té­né­se­i­nek részese volt, meg­ta­pasz­tal­hatta, miért is szá­mí­tott (még pár nem­ze­dék­kel ezelőtt is) az év leg­na­gyobb mun­ká­já­nak az ara­tás, a mél­tán „élet”-nek neve­zett gabona ara­tása, begyűjtése.

Lukács László és Varró Ágnes Fejér megyei nép­raj­zo­sok mun­ká­i­ból, Kőszegi György segít­sé­gé­vel, vala­mint saját emlé­ke­iből állí­totta össze a tős­gyö­ke­res per­ká­tai (per­káti) csa­lád­ból szár­mazó Moso­nyi György, a helyi ÁMK József Attila Könyv­tá­rá­nak vezetője az alábbi gon­do­la­to­kat. Mint mondta, gyer­mek­ko­rá­ban ő is részese volt az ara­tási mun­kák­nak, nagy­apja nagy mesélő volt, tőle is hal­lott sok min­dent, meg az ebé­det is ő vitte édes­ap­já­nak, nagy­ap­já­nak. Segí­tett a kepébe rakás­ban és meg­pró­bálta a marok­sze­dést és a kéve­kö­tél készí­té­sét, masi­ná­zás­kor szal­ma­tö­rek kot­rá­sát, hor­dá­sát is, később pedig a szal­ma­ka­zal raká­sá­nál is dolgozott.

„A nap­tári ünne­pek és a gaz­da­sági élet szo­ká­sai, hie­del­mei közt oly szo­ros a kap­cso­lat, hogy a határ­vo­nal némely­kor meg sem húz­ható. Így volt ez Per­ká­tán is. Ren­del­kez­tek pél­dául a vetés til­tott és aján­lott nap­ja­i­ról, az álla­tok kihaj­tá­sá­nak kezdő és befe­jező nap­ja­i­ról vagy pél­dául a ter­mé­nyek beéré­sé­nek ide­jéről is.

A meg­érett ter­mény levá­gá­sá­hoz, az ara­tás­hoz is külön­böző szo­ká­sok fűződ­tek. Ország­szerte, így Per­ká­tán is azt tar­tot­ták, hogy Péter-Pál (jún.29.) az ara­tás kez­dete. A búzá­nak Péter-Pál után áll­tak neki, mikorra a sze­mek meg­ke­mé­nyed­tek, tapin­tásra nem mál­lot­tak szét. Az érett­ség meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz min­dig a kalászt vizs­gál­ták. Orszá­go­san elter­jedt hie­de­lem volt pél­dául, hogy leg­később Sar­lós Bol­dog­asszony­kor (júl. 2.) meg­sza­kad a búza töve, azután már nem nő, hanem érik.

Az ara­tók a mun­ka­kez­désre kora haj­nal­ban kimen­tek és fel­so­ra­koz­tak, az ara­tó­gazda szó­lí­totta mun­kára őket. Az első kaszás ara­tás­kez­det­kor meg­kö­szönte a Jóis­ten­nek, hogy erőt, egész­sé­get adott az ara­tás­hoz, köszön­tötte a gabo­na­föld tulaj­do­no­sát, vagy kép­vi­selő­jét, aki­ket leg­több­ször gabo­na­szá­lak­kal, vagy azok­ból készí­tett fonat­tal kötöz­tek meg. Álta­lá­ban a keze­i­ket, de néha a nya­kat, lábat is átkö­töt­ték. A meg­kö­té­sek célja a meg­ven­dé­ge­lés, áldo­má­s­ivás (bor vagy pálinka jut­ta­tása) eléré­sé­ben volt kere­sendő. Egy­út­tal az ara­tók kife­jez­ték jókí­ván­sá­ga­i­kat, meg­be­csü­lé­sü­ket. Egye­sek ezt a köszöntőt versbe is szedték.

Nap­kelte előtt a kévék bekö­té­sé­hez szük­sé­ges szal­ma­kö­tél készí­té­sé­vel kezd­ték a mun­kát. Ezután elfo­gyasz­tot­ták az igen korai bagófrüstök-öt. A haj­nali reg­geli onnan kapta a nevét, hogy idő­pont­já­ban még jár­tak a bag­lyok. Meg­ka­la­pál­ták a kaszát, elkezd­ték az ara­tást. Ara­tó­pá­lin­kát nem min­de­nütt volt szo­kás adni. A reg­geli früs­tök fél órás volt álta­lá­ban, utána délig vág­ták a gabo­nát. Dél­ben meg­ér­ke­zett az ebéd­hordó kocsi, az ebé­det kosárba téve ezzel küld­ték ki az ara­tók­nak. Kis­pa­raszti gaz­da­sá­gok­ban sok­szor a fele­ség vagy a gyer­mek vitte ki az ebé­det. Az ebé­didő 1 óráig tar­tott, majd 5 óra körül uzson­na­időt tar­tot­tak, s egé­szen söté­te­dé­sig arattak.

A per­ká­tai kis­pa­raszti gaz­da­sá­gok­ban dol­gozó, két kaszás­ból és két marok­szedőből álló ara­tó­cso­por­tot bokor­nak nevez­ték. A bokor tag­jai össze­dol­goz­tak. Az első kaszás marok­szedője terí­tette a köte­let, amibe a máso­dik kaszás marok­szedő­jé­vel együtt két fél­mar­kot tett. Ebből lett egy kéve, amit a máso­dik kaszás marok­szedője kötött be. Per­ká­tán elter­jedt volt, hogy 2 kaszást 3 kettőző (marok­szedő) segí­tett, közü­lük az egyik volt a kévekötő.

Ura­dalmi ara­tás­nál, ahol több ara­tó­pár volt, rend­sze­rint 3 kaszás és 3 marok­szedő dol­go­zott össze. Az első napon egy marok­szedő csak köte­let terí­tett két ara­tó­pár szá­mára, a kaszása ezen a napon csak kévé­ket kötö­zött. Ez a könnyebb munka min­den har­ma­dik napon jutott egy-egy ara­tó­párra. Az ura­dalmi ara­tás körül­mé­nyeit leg­több­ször ara­tási szerző­dé­sek rögzítették.

Az ara­tás máso­dik nap­ját úgy­ne­ve­zett bőgő­zés­sel kezd­ték, mellyel össze­ge­reb­lyéz­ték az előző napi vágást, hogy semmi se men­jen veszendőbe. Ezek­nek a kupa­cok­nak az össze­sze­dése volt a csi­bé­zés. Kőszegi Gyuri bácsi elmon­dása sze­rint ebéd után is szo­kás volt a kasza kala­pá­lása, éle­zése, fenése. Este, a munka befe­je­zése előtt az össze­kö­tött kévé­ket kepébe rak­ták, mely­nek tete­jén az úgy­ne­ve­zett pap­kéve volt.

Az ara­tás befe­je­zése után a bir­to­kon dol­gozó ara­tó­mun­ká­sok az ura­ság elé vonul­tak. A lányok-férfiak ara­tó­ko­szo­rút fon­tak a gabo­ná­ból. Körül­be­lül egy méter átmérőjű, szív– vagy kör­alakú koszorú volt ez, ame­lyet nem­zeti színű sza­la­gok­kal díszí­tet­tek fel. Két legény vitte a vál­lán rúdon a koszo­rút, ame­lyet az első kaszás kettőzője nyúj­tott át az ura­ság­nak vagy kép­vi­selő­jé­nek, aki bor­ral ven­dé­gelte meg aratóit.”