Elfogultan Bösztörpusztáról

Hogyan más­képp? Az lehe­tet­len, hiszen mi, több ezren, akik 2008-ban örök éle­tünkre meg­ta­nul­tuk Bösz­tör­puszta nevét, csakis elfo­gult­ság­gal, felső fokon tudunk e kis­kun táj­ról, a tanyá­ról és a körü­lötte évről-évre – sok-sok dol­gos kéz­nek, fel­aján­lás­nak köszön­hetően – a földből kinövő épít­mé­nyekről s az ide­lá­to­gató, elza­rán­dokló embe­rekről, az előa­dá­sok­ról, a kiál­lí­tá­sok­ról, a gyó­gyí­tók­ról, a jur­ták­ról, a lovak­ról, a vásár­ról és a fel­emelő tör­té­nelmi élő­képről – a Magya­rok Orszá­gos Gyű­lé­sé­nek lég­kö­réről, cso­dá­já­ról meg­nyil­vá­nulni. Akit 2008-ban lélek­ben meg­érin­tett a Kurul­taj, annak soha­sem törlő­dik már a reti­ná­já­ról a ragyogó kék égen a Nap két olda­lán ránk mosolygó szi­vár­vány, s azóta is, dúl­ták bár a tájat és a lel­kün­ket egy­aránt viha­rok és sza­kadt a nya­kunkba jeges ár, s volt sok szép napunk és remé­nyünk azóta is, így min­den évben ott a helyünk Kun­szent­mik­lós és Sza­bad­szál­lás között, a pusz­ta­ság­ban, a Magya­rok Orszá­gos Gyűlésén.

Idén már har­mad­szor feszült a fel­irat­tal fes­tett molinó a főbe­já­ra­ton, s a hatal­mas par­ko­lók meg­tel­tek autók­kal, a szá­mos óriás előa­dó­sá­tor s a Hét­bol­dog­asszony Haj­lék már messziről virí­tott a pusz­tá­ban. Mintha haza­men­nék. Mintha az a két­száz­ezer ember itt haza­érne. Végre nem lógó orrú, szür­kés­zöld tévé­zom­bik jön­nek velem szem­ben az úton vagy a füvön. Itt, aki csak teheti, magyar ruhát visel, és benne visel-kedik is, magyar módra; nem sze­me­tel, nem része­gül le, nem dobja el a csik­ket – vagy aki­nek még van mit fejlőd­nie e téren, az meg is kapja hozzá a segít­sé­get. Itt a görbe hátú is kiegye­ne­sedve, pec­ke­sen jár, a köze­pes ter­metű is szálfa magas­nak tűnik, úgy kihúzza magát, és az embe­rek moso­lyogva néz­nek az ide­ge­nekre, bol­do­gan öle­lik maguk­hoz a tömeg­ből fel­buk­kanó ismerő­sö­ket, cso­dál­ják meg az egy év alatt nagyot nőtt gyerkő­cö­ket. Itt a hang­szó­rók­ból nép­zene szól, itt élő­ben hall­ha­tod a táro­ga­tót és a duda­szót, itt sza­ba­don sza­lad­gál­hat­nak a gyer­me­kek és a jól nevelt pulik.  Itt hall­ha­tod böl­cse­in­ket, közö­sen gon­dol­kod­hatsz velük jövőnkről, vásá­rol­hatsz olyan köny­ve­ket, ame­lyek csak az ún. nem­zeti köny­ves­bol­tok­ban kap­ha­tók (a többi milyen: nem­zet­te­len?!). Itt nem bántja sen­ki­nek a sze­mét a piros-fehér-zöld magyar zász­lók mel­lett a hét­szer vágott tör­té­nelmi árpád­sá­vos zászló, itt min­den a magyar tehet­ségről, jóság­ról és szép­ségről szól – a zene, a tánc, a dal, a mese, a játék, az éte­lek, az ita­lok, a sülő kenyér illata, a gyü­möl­csök és min­den egyes kézmű­ves tárgy.

Bösz­tör­puszta néhány napra a világ, de leg­alábbis a Kárpát-medence közepe, ahol a magya­rok mer­nek igaz magya­rok lenni: mosoly­gó­sok, sze­re­tet­tel­je­sek, tiszta lel­kűek, önzet­le­nek — ami­lye­nek­nek a Teremtő alkotta őket e világra.

Bösz­tör­pusz­tát már a média sem tudja agyon­hall­gatni; kény­sze­re­det­ten bár, de hírt ad a ren­dez­vényről még a kirá­lyi tévé is, és a magát nem­ze­ti­nek nevező „vissz­hang­nak” is van itt egy stábja, s ha már fir­tat­ták, ope­ratő­rük kénytelen-kelletlen nem­csak a szal­ma­bá­lá­kat mutatja a hát­tér­ben, hanem a ren­ge­teg embert is.

Ki-ki maga döntse el, ő miért jött el Bösz­tör­pusz­tára, vagy miért maradt ott­hon, vagy ment más, hom­lok­egye­ne­sen más kul­tú­rát köz­ve­títő ren­dez­vényre. Én azért jöt­tem, mert szinte hon­vá­gyat érez­tem, hogy a sok átélt fáj­dal­mat és keserű­sé­get fél­re­te­hes­sem, hogy bol­dog embe­rek között lehes­sek és hogy az ipar­vá­rosi levegő után végre bele­sza­gol­has­sak sze­re­tett hazám poro­san, füst­sza­gúan is friss, trá­gya­sza­gúan is jó illatú levegő­jébe. Hogy meg­erő­söd­jön a hitem: itt élnem, hal­nom kell. Hogy viszont­lás­sam azo­kat, akiktől a viha­ros szél elso­dort, és hogy újra­kez­dett éle­tem­nek már a leg­ele­jén, fér­jem­mel az olda­la­mon, erőt gyűjt­sek (gyűjt­sünk), hogy mer­jünk bízni a jövő­ben, s mert remél­tem, hogy újra látom a bösz­tör­pusz­tai cso­dát: a szi­vár­ványt a fénylő égen.

Fülem zárva a fanyal­gók sza­vai előtt, szívem-lelkem sze­re­tet­tel telve. Hiszem, túl­élő han­gyák nin­cse­nek, csak túl­élő han­gya­bo­lyok. Hiszem, hogy több eszünk van, mint a kel­ták­nak volt, és nem for­gá­cso­ló­dunk szét és válunk sem­mivé, hanem végre egy­be­forr, ami egy­be­tar­to­zik. Magyar a magyar­ral össze­fog, hogy legyen hová, kik­hez, mire meg­szü­let­nie a jövő magyar nemzedékeknek.

Sosem felej­tem el a tör­té­nelmi élő­kép fel­emelő, könny­csa­lo­gató közös­ségi élmé­nyét, s már biz­to­san tudom: jövőre újra jövünk, mert már kezdő­dik a szer­ve­zés. S hogy meg­va­ló­sul­nak az álmok és jövőre még töb­ben leszünk, mert ahogy elő­ször négy évvel ezelőtt és azóta sem, most újra lát­tam a kéklő égen ragyogó Nap két olda­lán a ránk mosolygó szi­vár­ványt! Legyen ez biz­tató égi jelünk!