Kerlang Ferencné (Előszállás): Kenyérsütés

Ked­ves Olva­sónk­tól, az elő­szál­lási Ker­lang Ferenc­nétől érke­zett az alábbi írás, amely­nek ter­je­delmi okok­ból csak itt tudunk helyet adni, de azt szíves-örömest tesszük! Köszön­jük ked­ves leve­lét és a remek írást, amely egy kicsit nosz­tal­gi­ázni enged, a fia­ta­lok­nak új infor­má­ci­ó­kat ad.

És most az Olva­sóé a szó:

Kenyér­sü­tés

Egyik nap kevés kenyér volt itt­hon, hoz­tam a kenyér­sütő gépet, és már rakom is a bele­va­ló­kat. Liszt, só, cukor, por­élesztő, olaj, ecet. Bekap­cso­lom a gépet, és bő három óra múlva kész a finom, friss kenyér. Köz­ben elgon­dol­ko­dom, nem volt ez min­dig így. Én még sütöt­tem igazi, kéz­zel dagasz­tott kenye­ret, kemencében.

Tizen­há­rom éves vol­tam, ami­kor az első kenye­ret dagasz­tot­tam. Édes­anyám­nak sok­szor fáj­tak az ízü­le­tei és a szíve is beteg volt. A kenyér dagasz­tása rám maradt, per­sze segí­tett nekem. Este elké­szí­tet­tem a lisz­tet a sza­kajtó kosárba, a tűz­hely köze­lébe. Erre azért volt szük­ség, hogy ne legyen hideg a liszt a dagasz­tás­hoz. Az előző kenyér­tész­tá­ból min­dig hagy­tunk egy marék­nyi ková­aszt. Egy kisebb mennyi­ségű liszt­tel a lan­gyos víz­ben ázta­tott kovászt faka­nál­lal jól elke­ver­tem, sza­kaj­tó­ru­há­val letakartam.

Más­nap korán kel­lett fel­kel­nem, egy nagy fateknőbe szi­tál­tam a lisz­tet, hoz­zá­ad­tam a kovászt, egy forin­tára fel­fut­ta­tott élesztőt, és annyi vizet, hogy dagaszt­ható tészta legyen. Egy­szerre négy kenyér készült, egy héten egy­szer sült kenyér. Soha nem szá­radt meg, egy mor­zsa sem dobó­dott el. Tisz­telni kel­lett a min­den­napi kenyerünket.

A dagasz­tás a vézna keze­im­mel nem volt egy­szerű, de az aka­rat nagy volt ben­nem, nagyon igye­kez­tem, hogy jól csi­nál­jam. Édes­apám, mielőtt dol­gozni ment, moso­lyogva mondta: “Addig kell dagasz­tani, míg az isz­ter­gye nem cse­peg.” Hát én néze­get­tem is kifelé az abla­kon, de bizony nem lát­tam cse­pegni az isz­ter­gyét. Annál inkább cse­pe­gett a hom­lo­ko­mon a verí­ték. De addigra már levált kezemről és a teknő olda­lá­ról is a tészta. Édes­anyám szólt, kész a dagasz­tás. Meg­lisz­tez­tem a tete­jét és gyö­nyörűen kemé­nyí­tett kony­ha­ru­há­val leta­kar­tam. Én isko­lába men­tem, mire haza­jöt­tem, Édes­anyám már kisü­tött a négy kenye­ret. Ha ott vol­tak az uno­kák, akkor nekik min­dig készült kis­cipó. Ami­kor kisült, annyi felé tör­tük, ahány gye­rek volt, Ők bol­do­gan maj­szol­ták a fris­sen sült cipót. Készült lán­gos is a kenyér­tész­tá­ból, amit fok­hagy­má­val, tej­föl­lel vagy kacsa­zsír­ral íze­sí­tet­tünk. Ez volt ám a mennyei eledel!

Nyári szü­net­ben már a dagasz­tás mel­lett a sza­kaj­tás is az én fel­ada­tom volt. Ez abból állt, hogy a meg­kelt kenyér­tész­tát gyú­ró­desz­kára tet­tem, majd négy részre vág­tam. jól át kel­lett újra dol­gozni, kony­ha­ru­há­val bélelt sza­kaj­tó­ko­sárba tet­tem. Újra kelt egy órát a tészta, én befű­töt­tem a kemen­cét. Vagy szár­ber­dó­val vagy rőzsé­vel, hol az egyik, hol a másik olda­lán a kemen­cé­nek. Ami­kor már pat­to­gott a parázs, per­gye­hú­zó­val kihúz­tam a para­zsat, picit vár­tam, és kenyér­sütő­la­pátra tet­tem az óri­á­sira kelt cipó­kat. egyen­ként berak­tam a kemen­cébe, előtte, “meg­mos­dat­tam” a tete­jü­ket, hogy szép fényes legyen a kenyér­héja. Becsuk­tam a kemence szá­ját tévő­vel, és bő egy óra múlva kisül­tek a kenyerek.

A fris­sen sült kenyér illata ter­jen­gett a levegő­ben, ez a sem­mi­hez sem hason­lít­ható illat máig elkí­sér. A dicsé­ret is, amit Anyám­tól és Apám­tól kap­tam. Egy osz­tályfő­nöki órán arról beszél­get­tünk, ki mit segít ott­hon. Ami­kor mond­tam, hogy én kenye­ret is sütök, elámul­tak a töb­biek. Ezután egész más­ként fogad­ták el a tíz­óra­i­mat, amit meg­osz­tot­tam azok­kal, akik nem tud­tak hozni enni­va­lót. Saj­nos akkor is volt ilyen.

Pár év múlva, mikor elő­szál­lásra köl­töz­tünk, már nem volt kemence, és a pék­ség is bezárt. A kenye­ret bolt­ból vet­tem, ami sem­mi­ben sem hason­lí­tott a fosz­lós­belű házi­ke­nyér­hez. Sok­szor könnyes szem­mel ettem, vágyód­tam a fris­sen sült, magam dagasz­totta kenyér után. Most, hogy a gép meg­süti, ez a kenyér is finom, de ez mégis más. A gép­nek nincs lelke. Édes­anyám mondta, amit kéz­zel dagasz­tunk, benne van a dol­gos kezünk melege, szí­vünk, lel­künk szeretete.