Berecz András interjú — Piros arcú zöld Peti és a mindent látó királykisasszony

Berecz And­rás interjú (hang­fel­vé­tel)

Berecz And­rás  (hang­fel­vé­tel: rész­let a műsorból)

 

 

Piros arcú zöld Peti és a min­dent látó királykisasszony

Exk­lu­zív interjú Berecz Andrással

 

Piros arcú zöld Petiről, Hazug Pis­tá­ról hal­lott felnőtt­me­sé­ket Berecz And­rás ado­nyi előa­dói est­jé­nek közön­sége, és csu­vas éne­ket, ami akár magyar is lehetne. A fer­ge­te­ges sikerű előa­dás után beszél­get­tem Berecz Andrással.

- Mennyire van ma fülük az embe­rek­nek a mesékre?

- Őket kel­lene meg­kér­dezni, de amit én látok, hogy sze­re­tik nagyon. Ha felnőtt, ha gyer­mek, mind­egyik meg­ta­lálja benne a magáét, az benne az érde­kes. A mese egy olyan műfaj, ame­lyik igyek­szik egy­szerű képekbe tömö­rí­teni a nagyon bonyo­lult kér­dé­se­ket is. A szü­le­tést, a halált, a kettő közt a küz­del­met, a sze­rel­met, csu­dá­la­tos, lát­szó­lag egy­szerű képekbe tömö­ríti, és emi­att ott­hon érzi benne magát a felnőtt is, a gyer­mek is, és külön öre­gek­nek való mesék is van­nak. Hal­lot­tam hetven-nyolcvan éves öreg fér­fi­a­kat, bánya­por­tá­so­kat, dinnyecső­szö­ket, pász­to­ro­kat össze­ha­jolni. Na, az volt az azon­nal nyom­tat­ható próza…

- Mit lehetne tenni azért, hogy újra magya­rul beszél­je­nek, gon­dol­kod­ja­nak a magyarok?

- Erre Kodály és Bar­tók modellje a gyógyír. Gyűj­teni kell ott, ahol még tud­nak magya­rul, és ha sike­rül belőle vala­mit meg­ér­teni, akkor azt tovább­adni. Mert ennek iga­zá­ból nem lehet neki­ha­salni és meg­ta­nulni, mint a mate­ma­ti­kát vagy a jogot. Ha a szív erre nem kész, akkor tisz­tán hiába. Ha nincs meg a tisz­te­let a gumi­csiz­más, segély­cso­mag­ból ruház­kodó öreg előtt, akkor egyenlő a nul­lá­val. De ha oda­tartja az ember a fülét és a szí­vét, akkor meg­rak­ják annyi min­den­nel, hogy az utána már dol­go­zik. Dalok­kal, nyelvi for­du­la­tok­kal. Az én pro­fesszo­raim is úgy­ne­ve­zett név­te­len embe­rek, sáros utak végén. A busz oda nem tud bemenni. És ami­kor ez a kul­túra belo­póz­ko­dik a mél­tó­sá­gos köz­pontba, akkor álta­lá­ban elszé­gyelli magát, felezni szokta magát, és a szí­neit hagyja el fél­úton. A kol­lé­gi­u­mok lift­je­i­ben satöbbi. Ha ezért az ember elmegy és hagyja, hogy has­son rá, akkor pazar szí­ne­ket tud behozni nyelv­ben, dal­lam­ban, észjárásban.

- Hová kell ezért menni?

- Erdélybe. A bal­la­dáit, a tán­cait las­san elhagyja Erdély — főleg a szé­kely­ségről beszé­lek -, a vise­le­tét már koráb­ban elhagyta. Egy­va­la­mitől, úgy néz ki, hogy nem akar meg­sza­ba­dulni: az a for­du­la­tos és rend­kí­vüli nyelv. Olyan érde­kes, több­ré­tegű humor, amire a magyar­or­szági ember csak hunyo­rogni tud. Még sok­szor meg is bán­tó­dik, mert fogalma sincs, hogy a leg­ta­pin­ta­to­sabb, leg­fi­no­mabb humor­ral találkozik.

- Felnőt­tek­nek mesélt, a gye­re­kek nem min­dig vol­tak csend­ben. Rájuk is szólt.

- A gyer­me­kek nagyon jól visel­ked­nek, csak én is muszáj, hogy a csen­dért hado­násszak. A gyer­mek hálát­lan. Az se nem tap­sol, sem a sze­mét nem for­gatja. Atle­ti­zál, az az ő dolga. De ő abból vala­mit hasz­no­sít, csak én is muszáj a csen­dért vala­mit mond­jak, mert ami­kor az anyuka gyö­nyör­kö­dik a sza­lad­gáló gyer­me­ké­ben, és mások mind azon imád­koz­nak, hogy csak szól­jon már rá, akkor segí­tek. Hogy: édes kicsi gyer­me­kem, az Isten­nek a nevé­ben, engedd meg, hogy — tíz perce készí­tem elő ezt a humort -, a gyám­kö­vet hadd tegyem be, mert te pont akkor rik­kansz, ami­kor én a tete­jét rak­nám föl, még az áll­vány is össze­om­lik. Az én épü­le­tem lát­ha­tat­lan, de fon­tos. Azzal együtt a gye­re­kek a leg­fon­to­sab­bak. Egy biz­tos: aki gyer­mek­nek mond mesét, az abból készül­jön. Az a leg­ne­he­zebb. Amit még gyer­mek­nek nem lehet elmon­dani, az még nem töké­le­tes. Én elég töké­let­len ember vagyok, és inkább felnőtt­me­sé­ket tudok. De ha jön gyer­mek, min­dig igyek­szem, hogy sar­kos legyen, játé­kos legyen. A gyer­mek szinte azt sem tudja, mit élvez. Azt gon­dolja, a bácsi nagyon örül magá­nak, vala­mi­nek, mint én a kis­mac­kóm­nak. Lehet, hogy örül az élet­nek? És akkor jó helyen jár.

- És örül az életnek?

- Hát, hogyne örülnék.

- Mit tesz érte, hogy öröm­teli legyen?

- Haza­lá­to­ga­tok, pél­dául. Az erőt vala­hon­nan össze kell gyűj­teni. Miköz­ben az ember a keser­ve­i­vel körbe van véve, meg kell talál­nia az örö­mö­ket is. Így van az éle­tünk kimérve. Ha a szi­bé­riai hadi­fog­lyok, Pla­cid atyáék meg­ta­lál­ták a hadi­fo­goly­tár­sa­ik­ban a bol­dog­sá­got, akkor még van esé­lyünk nekünk is meg­ta­lálni. Mert éppen még most nem vagyunk hadifoglyok.

Koc­zka Kata (Adony, 2008.)