Magyaroknál Venezuelában — egy sikertörténet

„Magya­rok­kal a világ min­den pont­ján talál­koz­ha­tunk”- szok­ták mon­dani. Hol nagyobb, hol kisebb koló­ni­ák­ban, szór­vány­ban élnek a Föld leg­kü­lön­bözőbb pont­jain. Nincs ez más­hogy Dél-Amerikában sem, ahol nem jelen­ték­te­len számú magyar kiván­dorló tele­pe­dett le, és őrzi kisebb-nagyobb siker­rel magyar­sá­gát – nyel­vét, nép­da­lait, nép­tán­cait, művelt­sé­günk egyedi vonásait.

A Duna­új­vá­ros­ban élő kézműves-pedagógus, dr. Gubánné Pin­tér Anna­má­ria lel­kes beszá­mo­ló­já­ból meg­tud­hat­juk, hogy a Vene­zu­e­lá­ban élő magya­rok­nak milyen sokat jelent az élő kap­cso­lat az óha­zá­val, és hogy hogyan járult hozzá három duna­új­vá­rosi – Jan­ko­vicsné Ádám Judit zene­pe­da­gó­gus, dr. Gubánné Panni kézmű­ves és Mol­nár Erik Arnold nép­tán­cos — a cara­casi magya­rok magyar­ság­tu­da­tá­nak meg­erő­sí­té­sé­hez, az érke­zé­sü­kig alig láto­ga­tott Magyar Ház élet­tel való megtöltéséhez:

Az elmúlt néhány évben tett ame­ri­kai útjaim során talál­koz­tam és taní­tot­tam har­mad– és negyed­ge­ne­rá­ciós magya­ro­kat is – tud­tuk meg Pannikától.

- Itt hal­lot­tam, hogy a vene­zu­e­lai magya­rok van­nak a leg­ne­he­zebb hely­zet­ben, hiszen oda keve­sebb „újma­gyar” érke­zik, így a beol­va­dás veszé­lye a leg­na­gyobb. Ettől a gon­do­lat­tól indít­tatva keres­tem meg a KMCSSZ — Kül­földi Magyar Cser­kész­szö­vet­ség – tag­ja­i­val meg­lévő kap­cso­la­ta­i­mon keresz­tül a Caracas-iakat.

Elkép­ze­lé­seim – kézmű­ves fog­lal­ko­zá­so­kon keresz­tül erő­sí­teni magyar­ság­tu­da­tu­kat — és az ő készülő­dé­sük a X. Dél-amerikai Magyar Nép­tánc­fesz­ti­válra (Uru­guay, Mon­te­vi­deo) sok pon­ton talál­ko­zott, így meg­hí­vá­suk­nak ele­get téve, októ­ber ele­jén elin­dul­tam Venezuelába.

Nagyon szép fel­ada­tot kaptam!

A Magyar Ház Caracas-ban igazi bázis – lehetne — ha a magya­rok száma nem fogyna roha­mo­san. Pró­bál­jam meg (népmű­vé­szeti fog­lal­ko­zá­sok­kal) bevon­zani a magya­ro­kat és gyer­me­ke­i­ket a Házba. A közö­sen elké­szí­tett kézmű­ves alko­tá­so­kat jóté­kony célú „magyar vásá­ro­kon” érté­ke­sítve, segít­sük a Caracas-i cser­ké­szek Gyön­gyös­bok­réta tánc­cso­port­já­nak Uruguay-ba utazását!

Érke­zé­sem híre, majd az első fog­lal­ko­zá­sok sikere futótűz­ként ter­jedt a magyar csa­lá­dok köré­ben, és pár nap alatt egy lel­kes csa­pat állt össze a caracas-i magyar szár­ma­zású lányok­ból és asszo­nyok­ból, akik öröm­mel sajá­tí­tot­ták el tőlem a külön­féle magyar népi kézmű­ves tech­ni­ká­kat. Irá­nyí­tá­som­mal a Magyar Ház kony­há­já­ban több ezer mézes­ka­lács készült, ami­nek az érté­ke­sí­té­séből három repülő­je­gyet tud­tak vásá­rolni a tán­co­sok­nak. Kará­csony köze­led­té­vel az álta­lunk készí­tett és igen jó áron elkelt csuhé bet­le­he­mek és szal­ma­dí­szek még két jegy árát meg­ter­mel­ték a cso­port­nak a „magyar vásárokon”.

A másik fel­adat egy kará­cso­nyi bet­le­he­mes előa­dás meg­va­ló­sí­tása volt. Mivel a fia­ta­lok nagy része — saj­nos — már alig, vagy sem­mit nem beszél magya­rul, így a zene és a dalok hatá­sá­ban bízhattunk.

Ven­dég­lá­tó­ink meg­hí­vá­sára novem­ber ele­jén meg­ér­ke­zett Caracas-ba a szin­tén duna­új­vá­rosi Jan­ko­vicsné Ádám Judit, aki tapasz­talt, kiváló zene­pe­da­gó­gus. Fel­adat jutott neki is min­den napra. Az általa szer­ve­zett Zeneovi fog­lal­ko­zá­sok és a tán­co­sok éne­ké­ké­nek csi­szo­lása mel­lett nagy lel­ke­se­dés­sel készül­tünk a kará­cso­nyi előa­dásra. A szín­pa­don három gene­rá­ci­óba tar­tozó magyar ját­szott együtt! Ilyen még soha, sehol nem volt Vene­zu­e­lá­ban – mond­ták elér­zé­ke­nyülve az ottaniak.

Az előa­dá­son nézők és sze­replők (kb. már 200 fő!) a meg­ha­tott­ság­tól könnyezve, együtt éne­kel­ték a kará­cso­nyi éne­ke­ket — MAGYARUL!

A pró­bák köz­ben, még novem­ber ele­jén, fel­me­rült egy prob­léma: nem tud jönni a fel­ké­szítő tánc­ta­nár. Mi, Judit­tal, azon­nal aján­lot­tuk, hogy Duna­új­vá­ros­ban kiváló tán­co­sok van­nak! – Jöj­jön akkor onnan! – hang­zott a válasz.

Mol­nár Erik Arnold volt, aki tudott egy hónapra időt sza­kí­tani a fel­adatra, és egye­temi vizs­gáit elha­lasztva, novem­ber 14-én meg­ér­ke­zett Caracas-ba.

Szak­mai hoz­zá­ál­lása, inten­zív tánc­órái hamar ered­ményt mutat­tak, és nagy elis­me­rést kapott a tán­co­sok­tól és a ven­dég­lá­tók­tól egyaránt.

A három fősre bővült duna­új­vá­rosi csa­pat min­dent meg­tett, hogy a távoli Vene­zu­e­lá­ban élő hon­fi­tár­sa­ink eljut­has­sa­nak a dél-amerikai magya­rok tánc­fesz­ti­vál­jára, Montevideo-ba, és kép­vi­sel­hes­sék a vene­zu­e­lai magya­ro­kat. Sike­rült! Január 10-én 8 tánc­cso­port 160 tán­cosa (Argen­tína, Bra­zí­lia, Uru­guay, Vene­zu­ela magyar tánc­cso­port­jai, vala­mint a száz­ha­lom­bat­tai For­rás együt­tes és a Bara zene­kar) egy­szerre lépett szín­padra Uru­guay leg­na­gyobb szín­há­zá­ban, a Teatro Solis-ban. A közön­ség ujjongva, állva tap­solta és ünne­pelte a magyar tán­cot, zenét és éne­ket, Dél– Ame­ri­ká­ban – MAGYARUL!

A tör­té­net – egyelőre – ennyi. Hiszen – Pan­ni­kát és Judi­tot ismerve – ez még csak a kez­det. Per­sze az álmok­nak gátat szab­hat­nak az anyagi lehető­sé­gek – a duna­új­vá­ro­siak az uta­zá­su­kat saját maguk finan­szí­roz­ták és tudo­má­sunk sze­rint a For­rás együt­tes is csak nagyon kevés támo­ga­tást tudott sze­rezni a minisz­té­ri­um­tól a tánc­fesz­ti­vá­lon való szerepléshez.

Kul­tú­ránk lel­kes duna­új­vá­rosi köve­te­i­nek nem kis anyagi áldo­zata, viszont határ­ta­lan lel­ke­se­dése révén meg­va­ló­sult a csoda: újra pezseg az élet a Caracas-i Magyar Házban!

Ennek bizony­sá­gául áll­jon itt a fenti ese­mé­nyek egy fő moz­ga­tója, a caracas-i Die­goné Fedor Aliz írása, amit Gubánné Panni jut­ta­tott el hoz­zánk, és amely még rész­le­te­seb­ben idézi fel a Pan­nika által elme­sélt tör­té­ne­tet, a vene­zu­e­lai magya­rok szem­üve­gén át nézve az eseményeket:

(a beszá­moló meg­je­lent a Duna­új­vá­rosi Hír­lap­ban, de Gubánné Pan­nika jóvol­tá­ból a Mező­földi Élet olva­sói is meg­is­mer­he­tik azt – a szerk.)

Dunaújváros-Caracas oda-vissza: egy magyar-magyar sikerélmény

Egy janu­ári várat­lan tele­fon­hí­vás­sal kezdő­dött min­den. A vonal másik olda­lán egy ked­ves női hang jelentkezett….Dunaújvárosból! Bemu­tat­ko­zott és elmondta hívása miért­jét: Dr. Gubánné Pin­tér Anna­má­ria (Panni) a neve, mes­ter­sé­gére nézve népművelő-tanár. Cara­casi tele­fon­szá­munk­hoz a Kül­földi Magyar Cser­kész Szö­vet­sé­gen keresz­tül jutott, ugyanis – ahogy mondta — már több alka­lom­mal vett részt Ame­ri­ká­ban a Fillmore-i isko­la­tá­bor­ban, ahol magyart taní­tott és kéz­ügyes­ségi fog­lal­ko­zá­so­kat tar­tott a gye­re­kek­nek. Refe­ren­ci­a­ként a Szö­vet­ség jól ismert és tisz­telt cser­kesz­tiszt­jeit emlí­tette, tehát azon­nal kép­ben vol­tam hite­les­sé­gét illetően. Meg­kér­dezte, hogy el tudunk-e kép­zelni egy olyan pro­jek­tet, amely­ben ő saját költ­sé­gére Cara­casba utazna és szál­lás és ellá­tás fejé­ben fog­lal­kozna a koló­nia apraja-nagyjával, kor­hoz sza­bott kéz­ügyes­ségi fog­lal­ko­zá­so­kat tartva: csuhé babák készí­té­sétől kezdve, a mézes­ka­lács díszí­té­sén keresz­tül a kará­cso­nyi díszek gyár­tá­sáig meg­annyi ötle­tet sorolt fel. Az terv nem tűnt kivi­te­lez­he­tet­len­nek, de abban marad­tunk, hogy majd meg­be­szé­lem a koló­nia dön­tés­ké­pes tag­ja­i­val és vissza­szó­lunk. A cara­ca­siak nyom­ban szí­ve­sen vet­ték az ötle­tet és így nyá­ron már sor is kerül­he­tett a sze­mé­lyes talál­ko­zásra. A sors éppen úgy hozta, hogy azok­ban a hetek­ben több „rás­kai” (a cara­casi „Rás­kai Lea” Felnőtt Cser­kész­csa­pat tag­jai) tar­tóz­kod­tunk Magyar­or­szá­gon és így ötöd­ma­gam­mal láto­gat­hat­tam el Panni ott­ho­nába Duna­új­vá­ros­ban. Elég volt Panni sze­mébe nézni és meg­cso­dálni kézmű­ves remekmű­veit: azon­nal tud­tuk, hogy jól dön­töt­tünk, ami­kor elfo­gad­tuk aján­la­tát. Rög­tön elkezd­tük szer­vezni az eset­le­ges prog­ra­mo­kat, és arra a fel­fe­de­zésre jutot­tunk, hogy Panni cara­casi tar­tóz­ko­dása egy­ben két célt is szol­gál­hatna: a gyár­tott népmű­vé­szeti tár­gyak eladá­sá­val anyagi fede­ze­tet biz­to­sít­hat­nánk a Gyön­gyös­bok­réta Nép­tánc­együt­tes szá­mára, hogy 2010 janu­ár­já­ban minél töb­ben részt vehes­se­nek az Uruguay-i X. Dél-amerikai Magyar Nép­tánc­ta­lál­ko­zón, majd egy iga­zán szép, magyar, népies kará­cso­nyi műsort ter­vez­het­nénk a Magyar Ház­ban, a cser­ké­szek ren­de­zé­sé­ben, hiszen az már nálunk nagyon régen nem volt!

Ez az elkép­ze­lés nyom­ban új ágat haj­tott: Panni mellé elkel­lene egy zene-ének sza­kos kol­lega is, aki fel­fris­sí­tené a cara­ca­siak ugyan­csak meg­csap­pant nép­dal– és népzene-repertoárját és ismét fel­buz­dí­taná a koló­nia apraját-nagyját a magyar nép­zene és nép­dal gya­kor­la­tára. Jan­ko­vicsné Ádám Judit sze­mé­lyé­ben aligha tudott volna Panni meg­fe­lelőbb sze­mélyt aján­lani. Már nyári meg­is­mer­ke­dé­sünk­nél meg­nyerte sze­rény, de hatá­ro­zott ter­mé­sze­té­vel, gyö­nyörű hang­já­val és magasszintű hegedű­já­té­ká­val a szí­vün­ket. Judit zene­pe­da­gó­gus, ked­venc terü­lete a zene­bölcsőde  és zene­óvoda, de fog­lal­ko­zik kórus­ve­ze­tés­sel és tagja egy duna­új­vá­rosi vonós­né­gyes­nek is. Szinte sugár­zik belőle, hogy a zene szá­mára nem­csak hiva­tás, hanem hit­val­lás is. Jöj­jön tehát Judit is Caracasba!

Meg is érkez­tek mind­ket­ten sze­ren­csé­sen, Panni októ­ber, Judit egy novem­ber eleji napon. Mon­da­nom sem kell, hogy hagyo­má­nyá­hoz híven, a koló­nia nagy sze­re­tet­tel fogadta az ott­hon­ról jövő­ket, meg­nyíl­tak szá­mukra a csa­ládi ott­ho­nok,  a baráti körök, az emberi szívek.

Hamar bein­dul­tak a keddi és a szer­dai kézi­munka fog­lal­ko­zá­sok az idő­sebb gene­rá­ci­ó­val. Az ott szü­le­tett csuhé babák kezd­tek igé­nyes beth­le­he­mes jele­ne­tekké össze­állni, a szal­ma­fo­na­tok­ból kará­cso­nyi dísze­ket vará­zsol­tak Panni hihe­tet­len ügyes veze­té­sé­vel. A mézes­ka­lács­gyár­tás kez­dett ipari mére­te­ket ölteni, miután a Loránt­ffy Zsu­zsanna Pro­tes­táns Nőegy­let – immár 57-ik!!- jóté­kony­sági Őszi Vásá­rán min­den eladásra bocsá­tott mézes­ka­lács elfo­gyott!! Pén­tek dél­utá­non­ként a picik játszva meg­ta­nul­ták a kék­fes­tés és az ori­gami tit­kait, készül­tek a népi nád­hang­sze­rek, majd Judit vezette be őket a mon­dó­kák, a gyer­mek­da­lok vilá­gába. Anyu­kák­kal, apu­kák­kal együtt  mun­kál­kod­tak, éne­kel­tek és tán­col­tak a csöpp­sé­gek, öröm volt hal­lani kaca­gá­su­kat a (saj­nos csak) volt magyar óvoda ter­me­i­ben. Szerda estén­ként a Gyön­gyös­bok­réta pró­bá­kon Judit a lányok éne­két csiszolta.

Meg­kezdőd­tek a pró­bák a cser­ké­szek kará­cso­nyi műso­rára. Az alap­anya­gok és más kel­lé­kek majd­nem tel­jes­sége Panni és Judit „fene­ket­len” bőrönd­je­iből kerül­tek elő, azaz hogy Magyar­or­szág­ról hoz­ták maguk­kal: csuhé, szal­ma­fo­nat, dró­tok, pál­ci­kák, mézessütemény-fűszer, sütő­for­mák, gyer­mek­hang­sze­rek, kot­ták, szö­ve­gek, de még tű és cérna is, ha éppen az kellett!

Még akkor is akadt Magyar­or­szág­ról hozott osz­to­gat­ni­való, ami­kor Panni és Judit kézimunka-, ill. zene­fog­lal­ko­zást tar­tott Cara­cas egyik leg­szín­vo­na­la­sabb isko­lá­já­ban, a Cole­gio Emil Friedman-ban,  egy  cseh-magyar szár­ma­zású zene­pe­da­gó­gus által 1950-ben ala­pí­tott művészeti-zene-hangsúlyos isko­lá­ban. Ott is nyom­ban elnyer­ték az igaz­ga­tó­ság, a tanári kar és a gye­re­kek sze­re­te­tét és tisz­te­le­tét. Bebi­zo­nyí­tot­ták, hogy nyelv­tu­dás nél­kül is lehet a gyer­me­kek­kel a zenén és a művé­sze­ten keresz­tül kom­mu­ni­kálni!! Itt­lé­tük fel­vil­la­nyozta a koló­niát! Gomba módra sza­po­rod­tak a tevé­keny­sé­gek, prog­ra­mok, ren­dez­vé­nyek. Judit gyö­nyörűen csengő szop­ránja és hegedű­já­téka min­den  vasár­nap egy­aránt gaz­da­gí­totta a magyar kato­li­kus misé­ket és a pro­tes­táns isten­tisz­te­le­te­ket. Az öre­gott­ho­nok­ban élő magyar idő­se­ink­nek is elvit­ték a zene és az ének aján­dé­kát, fris­sen sütött mézes­ka­láccsal idézve fel szá­mukra a gyer­mek­kori ízeket.

Köz­ben, az uru­guayi fesz­ti­válra való készülő­dés lázá­ban fel­me­rült az igény egy gya­kor­lott, komoly szak­tu­dás­sal ren­del­kező nép­tán­cos sürgős jelen­lé­tére. Panni és Judit azon­nal akci­óba lépett. Egy hét múlva már men­tünk is a repülő­térre Mol­nár Erik Arnol­dért, egy neves  duna­új­vá­rosi nép­tánc­együt­tes volt tag­já­ért,  aki jelen­leg utolsó éves egye­temi hall­gató Pécsett. Készen volt tehát a duna­új­vá­rosi trió Caracas-ban! Erik már követ­kező nap be is mutat­hatta tudo­má­nyát a Szent Erzsé­bet Kato­li­kus Nőegy­let Erzsébet-napi ren­dez­vé­nyén: kalo­ta­szegi szóló legé­nyese tel­je­sen lenyű­gözte a nagy­számú közön­sé­get, a gyön­gyös­bok­ré­tá­sok pedig azon­nal tud­ták, hogy Erik­ben mes­te­rükre találtak.

A csúcs­pont viszont min­den két­ség nél­kül a kará­cso­nyi beth­le­he­mes játék volt, mely­nek sikere mind a sze­replő­ket, mind az összegyűlt nagy­számú közön­sé­get várat­la­nul érin­tette. Már csak az a tény sem min­den­na­pos, sem itt, sem más­hol, sem ma, sem régen, hogy egy közel 60 éves emig­rá­ciós közös­ség­ben három gene­rá­ció lép­jen szín­padra egy­szerre! Nagy­szülők, szülők és uno­kák töké­le­tes szink­ron­ban ját­szot­ták el sze­re­pü­ket  a Magyar Ház nagy­ter­mé­ben. A közön­ség síri csend­ben várta az előa­dás kez­de­tét (ami magá­ban véve már egy tel­je­sít­mény ebben az örökké vidám-zajos karibi tár­sa­da­lom­ban), amelyre han­gos, de meleg hangú harang­já­ték hívo­ga­tott min­den­kit. A picik angyal­kó­rusa csengő han­gon követte Judit nagy­szerű Glória-ját! És utána mintha 100-szor elpró­bál­tunk volna min­den jele­ne­tet: Gáb­riel ark­an­gyal üdvöz­lete, Mária és József pár­be­széde, a pász­to­rok mon­dó­kája, a nap­ke­leti három bölcs üze­nete, a kórus, a zenés beté­tek, a tán­co­sok,  egy­szó­val: min­den per­gett, se las­sab­ban, se gyor­sab­ban a kel­lett­nél, töké­le­tes szink­ron­ban a pál­ma­fás bet­le­hemi istálló szín­padi ambi­en­tá­ci­ó­já­val. Pedig a sze­replők közül sokan vajmi keve­set, vagy éppen sem­mit se beszél­nek már magya­rul. De tisz­tes­sé­ge­sen meg­ta­nul­ták szö­ve­gü­ket, és nagy oda­adás­sal igye­kez­tek azt leg­jobb tudá­suk sze­rint előadni.

Nem is annyira a kitörő taps, mint a koló­nia plé­bá­nosa és lel­ké­sze, ill. a cser­ké­szek kör­zeti meg­bí­zott­já­nak köszönő sza­vai döb­ben­tet­tek rá, hogy itt valami nagyot sike­rült adni ezek­nek a gye­re­kek­nek. Őszinte meg­ha­tott­ság­gal, szó sze­rint sírás­sal küsz­ködve köszön­ték meg ezt a cara­casi Magyar Ház­ban már régen, nagyon régen nem tapasz­tal­ható ese­ményt: a bet­le­hemi csoda tör­té­nete ismét magya­rul volt hall­ható gyer­me­ke­ink és fia­tal­ja­ink ajká­ból. A közön­ség­ben is sokak­nak könnybe lábadt a szeme, mikor fel­állva tapsoltak!

Ter­mé­sze­te­sen a koló­nia tag­jai és intéz­mé­nyei is min­den lehetőt meg­tet­tek, hogy a „duna­új­vá­rosi trió” jól érezze magát Cara­cas­ban. Majd­nem­hogy ver­se­nyez­tek, hogy ki, hova, mikor hív­hatja, viheti őket. Meg­is­mer­ték Cara­cas neve­ze­tes­sé­geit, bele­értve ter­mé­sze­te­sen a nor­mál turis­ták szá­mára hoz­zá­fér­he­tet­len tit­kos szép­sé­ge­ket, fel­fe­dez­ték az Avila hegy tit­kait, a venéz gaszt­ro­nó­mia reme­keit, élvez­ték a koló­nia ven­dég­sze­re­te­tét szá­mos baráti ebé­den és vacso­rán, és min­de­nek­fe­lett gyö­nyör­köd­het­tek ked­vükre a tró­pus ezer­színű, verő­fé­nyes vilá­gá­ban, a karibi ten­ger bár­so­nyo­san meleg vize­i­ben, egzo­ti­kus partjaiban.

Jog­gal kér­dez­hetné valaki, hogy miért kel­lett mind­ezt ilyen rész­le­te­sen elme­sélni, meg­írni. Nos, úgy vélem, ill. vél­jük itt Cara­cas­ban, hogy ez az epi­zód egy magyar-magyar siker­él­mény! Példa arra, hogy így is lehet, min­den állami vagy más hiva­ta­los intéz­mény köz­be­já­ru­lása, ill. segít­sége nél­kül. A kül­honi magya­rok és az ott­honi magya­rok töké­le­tes szi­ner­gi­á­val szé­pet és nagyot tudunk terem­teni mind sze­mé­lyes, mind közös­ségi vonat­ko­zás­ban. Tudunk egy­más­nak adni, önzet­le­nül, jókedv­vel, béké­ben! Magyar a magyar­nak, szimpla pol­gári mivol­tunk­ban!  Ha akar­juk, meg­ha­zud­tol­juk a „magyar átkot”, misze­rint a szét­hú­zás, az egy­más elleni acsar­ko­dás a magya­rok virtusa.

Duna­új­vá­ros és Cara­cas (Magyar­or­szág és Vene­zu­ela), milyen messze vol­tak egy­más­tól két hónap­pal ezelőtt – és milyen közel van­nak egy­más­hoz most!! Még nem is tud­hat­juk, de sejt­jük, hogy ennek az kap­cso­lat­nak foly­ta­tása lesz, egy magá­tól adódó, egy nem hiva­ta­los szer­vektől függő, csu­pán emberi aka­ra­ton múló, mind­két fél­nek szép, jó és hasz­nos kapcsolat.

Ezt gon­dol­tuk, ezt érez­tük, miköz­ben  új bará­ta­ink segít­sé­gé­vel ismét „Ének zen­dült, harang csendült”.…Caracasban!

Fedor Aliz

Caracas-Venezuela

2010