Drábik János beszéde

( Drá­bik János e beszé­dé­nek néhány részét, külö­nö­sen ami az adós­ság­szol­gá­la­tot, a duá­lis pénz­rend­szert, illetve a devi­za­hi­te­le­sek témá­ját érinti, kor­szak­al­kotó jelentő­ségű­nek tar­tom, ezért párt­szim­pá­ti­á­tól füg­get­le­nül aján­lom min­denki figyel­mébe tiszta érve­lé­sét, okos gon­do­la­tait! A beszé­det vágat­la­nul köz­löm.  A szerk.)

Drá­bik János Kossuth-téri beszéde

Magyar­or­szá­got foj­to­gatja a szer­ve­zett magánhatalom

2010-ben Magyar­or­szág 2321 mil­li­árd forint, azaz 11,6 mil­li­árd dol­lár adós­ság­szol­gá­la­tot tel­je­sí­tett. 1990-ben, a rend­szer­vál­tás ide­jén, 22 mil­li­árd dol­lár volt a magyar nem­zet adós­sága, miután az 1973 óta fel­vett egy­mil­li­árd dol­lár tény­le­ges for­rás­be­vo­ná­sért 1989-ig kifi­zet­tünk 11 mil­li­árd dol­lár kama­tot. Több, mint 20 év óta adós­ság­szol­gá­latra for­dí­tot­tunk 30 ezer mil­li­árd forin­tot, vagyis 162 mil­li­árd dol­lárt. Mégis a magyar tár­sa­dal­mat sújtó adós­ság nap­ja­ink­ban 135 mil­li­árd dol­lárra növekedett.

Magyar­or­szág folya­ma­tos fosz­to­ga­tá­sára az elmúlt két évszá­zad­ban a rákény­sze­rí­tett hábo­rúk­kal, és a nem­zet­kö­zi­leg meg­szer­ve­zett eladó­sí­tás­sal került sor. Már 1848–1849-ben az eladó­sí­tás eluta­sí­tása miatt tört ki a háború Auszt­ri­á­val. A XIX. szá­zad máso­dik felé­ben a rend­sze­re­sen ismétlődő magyar­or­szági vál­sá­go­kat a rejtőz­ködő pénz­kar­tell, a pénz­ügye­ket hát­térből irá­nyító pénz­cso­port idézte elő. Magyar­or­szág a csak a külső kény­sze­rek hatá­sára lépett be az első világ­há­bo­rúba, ame­lyet bizo­nyít­ha­tóan a nem­zet­közi pénz­kar­tell készí­tett elő és rob­ban­tott ki.

Magyar­or­szág a két világ­há­ború között is a nem­zet­közi pénz­kar­tell kamat­gyar­mata volt. A máso­dik világ­há­ború után a Szov­jet­unió és a kom­mu­nista dik­ta­túra fosz­to­gatta az orszá­got. 1989 után a magyar nem­zet közös vagyo­nát beol­vasz­tot­ták a nem­zet­közi pénz­ügyi közös­ség glo­bá­lis rész­vény­va­gyo­nába. Magyar­or­szág így a világ­ha­ta­lomra került álla­mok feletti magán­ha­ta­lom, a szuper-gazdag ban­ká­rok­ból álló pénz­kar­tell tar­to­má­nyává vált. Ez olyan pénz­vi­szo­nyo­kat kény­sze­rí­tett az országra, ami miatt a magyar nem­zet jöve­delme tel­jes mér­ték­ben kiáram­lik az országból.

Miért nem hozott vál­to­zást a rendszerváltás?

Az egy­sé­ges állami és tár­sa­dalmi tulaj­dont fel­szá­moló rend­szer­vál­tás magá­val vonta a tár­sa­dalmi tulaj­don lebon­tá­sát, a magán– és köz­tu­laj­don jogi alap­ja­i­nak a meg­te­rem­té­sét. Szük­sé­gessé vált a magán­tu­laj­don meg­erő­sí­tése, az állami fel­ada­tok ellá­tá­sá­nak a biz­to­sí­tá­sára a köz­va­gyon — kincs­tári vagyon — kiala­kí­tása. Ezek­nek a fel­ada­tok­nak az elvég­zése szük­ség­szerű volt egy demok­ra­ti­kus jog­ál­lam fel­épí­té­sé­hez. Ezt a fel­ada­tot azon­ban a Magyar­or­szá­got irá­nyító poli­ti­kai vezető­ré­teg nem tudta sike­re­sen vég­re­haj­tani a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom szol­gá­la­tá­ban álló és az ország köz­va­gyo­ná­nak az elvé­te­lére fel­ké­szült, fel­ké­szí­tett érdek­cso­por­tok — egy koz­mo­po­lita pénzügyi-technokrata érdek­kö­zös­ség — tevé­keny­sége miatt.

A szer­ve­zett magán­ha­ta­lom — az álla­mok feletti pénz­kar­tell és glo­bá­lis, vala­mint magyar­or­szági struk­tú­rái — meg­sze­rezte a magyar nem­zet által lét­re­ho­zott vagyon túl­nyomó részét, első­sor­ban a nagy­ipart, az erőmű­ve­ket, leg­ér­té­ke­sebb ter­mé­szeti kin­cse­in­ket. Külön­böző mani­pu­lá­ci­ók­kal rátette a kezét a magyar mező­gaz­da­ságra is, fil­lé­re­kért meg­sze­rezte fel­dol­go­zó­ipa­run­kat, a növényolaj-ipari ver­ti­ku­mot, a cuko­r­ipari ver­ti­ku­mot, érté­kes tech­no­ló­gi­án­kat kivitte az ország­ból. Külön­böző zseb­szerző­dé­sek­kel és a Kádár-korszak nomenk­la­tú­rá­já­ból átörö­költ hazai vörös bárók támo­ga­tá­sá­val ma ő a magyar mező­gaz­da­ság leg­főbb ura. A nem­zet­közi pénz­kar­tell és hazai érdek­cso­port­jai hege­mó­ni­ája alatt áll még ma is a magyar kul­túra egé­sze. Övé még min­dig a domi­náns sze­rep a véle­mény­ha­ta­lom gya­kor­lá­sá­ban, mert nagy­részt ő a tulaj­do­nosa az elekt­ro­ni­kus és nyom­ta­tott  tömeg­tá­jé­koz­ta­tási intéz­mé­nyek­nek. Ez a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom olyan nem­zet­közi háló­zat­tal ren­del­ke­zik, ami­lyen­nel Magyar­or­szág demok­ra­ti­ku­san válasz­tott állami vezetői soha nem fog­nak ren­del­kezni. A nem­zet­közi pénz­kar­tell a tulaj­do­nosa külön­böző infor­má­lis háló­za­tain keresz­tül a nem­zet­közi véle­mény­ha­ta­lom struk­tú­rá­i­nak, és ez a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom ren­del­ke­zik az Euro-Atlanti tér­ség­ben egyed­ural­kodó módon a pénz­ügyi és a gaz­da­sági hatalommal.

2007–2008-ban ez a nem­zet­közi pénz­kar­tell, amely glo­bá­lis sze­ren­cse­já­ték kaszi­nóvá ala­kí­totta át a világ pénz­rend­sze­rét, gát­lás­ta­lan spe­ku­lá­ci­ó­val össze­om­lasz­totta a világ­gaz­da­sá­got. Ennek nyo­mán pusztító-erejű gaz­da­sági vál­ság súj­totta a világ orszá­gait, első­sor­ban az Euro-Atlanti tér­ség népeit.

A nem­zet­közi ban­ká­rok­nak sike­rült átvenni az euró-atlanti tér­ség álla­ma­i­nak a poli­ti­kai irá­nyí­tá­sát is, és így kény­sze­rí­teni tud­ták ezen tér­ség álla­mait, hogy a magán spe­ku­lán­sok által oko­zott több ezer mil­li­árd dol­lá­ros vesz­te­sé­ge­ket az álla­mok köz­pénz­ből fizes­sék ki külön­böző for­mák­ban a spe­ku­láns ban­kok­nak. Ezzel óri­ási vesz­te­sé­ge­i­ket átter­hel­ték az adó­fi­zető pol­gá­rokra, és soha nem látott mér­ték­ben eladó­sí­tot­ták az egyes álla­mo­kat. Most ugyanez a pénz­kar­tell hisz­té­ri­ku­san aggó­dik, hogy az egyes álla­mok nem lesz­nek képe­sek tele­sí­teni hatal­mas adós­sá­guk utáni adós­ság­szol­gá­lati és kamat­fi­ze­tési köte­le­zett­sé­ge­i­ket. Mind­össze arról nem tesz­nek emlí­tést, hogy ezt az eladó­sí­tást ők maguk okoz­ták. A pénz­ügyi rend­szerből és a gaz­da­sági életből eltá­vo­lí­tot­ták az üzleti etika köve­tel­mény­rend­sze­rét, és gát­lás­ta­la­nul köve­te­lik, hogy akár az érték-előállító ter­melő­gaz­da­ság rová­sára is, min­den adós, legyen az állam, vál­la­lat vagy egyén, mara­dék­ta­la­nul tel­je­sítse adós­ság­szol­gá­lati köte­le­zett­sé­geit. A leg­szen­tebb érték az adós­ság­szol­gá­lat és a kamat­fi­ze­tés, amely min­den érté­ket  és erköl­csöt, szük­ség­le­tet és érde­ket felülír.

Mivel a pénz­kar­tell meg­ta­gadja az uni­ver­zá­lis erkölcs érvé­nyes­sé­gét, ezért a leg­gát­lás­ta­la­nabb önzés­sel fosz­to­gatja az uralma alá került népe­ket. Az ő általa fel­vá­sá­rolt poli­ti­ku­sok és a véleményhatalom-gyakorlók fel­vál­lal­ták, hogy min­den esz­köz­zel meggyő­zik a világ népeit arról, hogy az ő éle­tük védel­mé­ben, az ő érde­kük­ben kül­dik őket pénz­ügyi és gaz­da­sági rom­lás­sal a halálba.

2011-ben a világ vála­szút elé érke­zett. A pénz­kar­tell gát­lás­ta­la­nul köve­teli, hogy az általa szent­nek és sért­he­tet­len­nek minő­sí­tett adós­ság­szol­gá­lat és kamat­fi­ze­tés fejé­ben az egyes népek adják át köz­va­gyo­nuk egé­szét. Min­den mes­ter­sé­ge­sen eladó­sí­tott orszá­got fizető­ké­pes­nek minő­sí­te­nek egé­szen addig, amíg a leg­ki­sebb valódi érték­hor­do­zó­val, működő vagy más vagyon­nal, illetve pénzzé tehető állami funk­ci­ó­val ren­del­ke­zik. Ez való­sá­gos háború az egyes orszá­gok és népek ellen. Célja az adott ország leigá­zása, vagyo­ná­nak elvé­tele akár oly módon is, hogy az adott nép nem élhet többé úgy, aho­gyan azt évszá­za­dok során kiala­kí­totta, aho­gyan azt tör­té­nelme és hagyo­má­nyai meg­kö­ve­te­lik. A pénz­kar­tell világ­stra­té­gi­á­já­nak egyik leg­fon­to­sabb része a világ lakos­sá­gá­nak a csök­ken­tése, ezért a nem­ze­tek eltű­nése, az élet­fenn­tartó ter­melő­gaz­da­ság zsu­go­ro­dása nem zavarja őket. Minél keve­seb­ben élnek a Föl­dön, az annál jobb neki.

Éppen ezért lehet kije­len­teni, hogy az embe­ri­ség 2011-ben vála­szút elé érke­zett. El kell dön­teni végre, hogy mi a leg­főbb érték: az élet meg­tar­tá­sá­hoz szük­sé­ges érték-előállító tevé­keny­ség, vagy pedig annak a pénz­ha­ta­lom­nak a kiszol­gá­lása, amely a levegőből előál­lí­tott pénz­ből nyújt hite­le­ket, és ezért a fede­zet­len pén­zé­ért kamat for­má­já­ban elvi­szi az érték­ter­melő munka ered­mé­nyé­nek az egészét.

2011. az az év, ami­kor a civi­li­zá­ciós kor­szak­vál­tás irá­nyát a leg­vi­lá­go­sab­ban Európa leg­ki­sebb népe, az izlan­diak fogal­maz­ták meg. Érvé­nye­sítve az alul­ról jövő köz­vet­len demok­rá­cia esz­köz­rend­sze­rét, levál­tot­ták azt a kor­mányt, amely felelőt­le­nül átját­szotta a köz­va­gyont, köz­tük a bank­rend­szert, azok­nak a glo­bá­lis mére­tek­ben spe­ku­láló ban­ká­rok­nak, akik ekkor a világ pénz­rend­sze­rét már min­den ellenőr­zést lerázva maguk­ról azt — a felelős­ségre vonás min­den lehető­sége nél­kül működ­tet­ték. Aki így pri­va­ti­zál, az haza­áru­lást követ el. Ezért az elmoz­dí­tott kor­mány vezető­jét a múlt héten bíró­ság elé állí­tot­ták. A máso­dik, amit az izlan­diak kimond­tak az, hogy a magán­ban­ká­rok magán­be­fek­tetők pén­zé­vel vég­re­haj­tott spe­ku­lá­ci­ó­i­nak vesz­te­sé­geit nem lehet köz­pénz­ből meg­fi­zetni. A szo­ron­ga­tott új izlandi kor­mány és par­la­ment ugyan haj­landó lett volna, hogy ilyen magán­vesz­te­ségre elkölt­sön az izlan­diak köz­pén­zéből 5 mil­li­árd eurót, de ezt a jog­sza­bá­lyi for­mát öltött meg­ál­la­po­dást Ola­fur Grim­son állam­el­nök nem írta alá. Ragasz­ko­dott ahhoz, hogy a nép dönt­sön. Az izlan­diak pedig elsöprő több­ség­gel úgy dön­töt­tek, hogy a magán­ban­kok magán­vesz­te­sé­geit köz­pénz­ből soha nem lehet Izlan­don megfizetni.

De a leg­na­gyobb jelentő­ségű izlandi dön­tés az, hogy sem­mi­féle adós­ság­szol­gá­la­tot, hitel­tör­lesz­tést nem lehet akkor fizetni, ha nincs növe­ke­dés a reál­gaz­da­ság­ban. Kimond­ták, hogy csak a reál­gaz­da­ság növe­ke­dé­sé­nek, vagyis nem a reál­gaz­da­ság egé­szé­nek, hanem csak ami­vel növek­szik, annak a 6%-át haj­lan­dók töb­bek között arra for­dí­tani, hogy meg­fi­zes­sék a lon­doni és a hágai kor­mány­nak azt, ami­vel ők a csődbe jutott izlandi ban­kok helyett saját állam­pol­gá­ra­ik­nak fizettek.

Ha az izlan­diak által kimon­dott elvet, — hogy a reál­gaz­da­ság az első, és az érték­te­rem­tés­hez zéró érték­kel hoz­zá­já­ruló hite­lezők sem­mi­féle jut­ta­tás­ban nem része­sül­het­nek, ha a reál­gaz­da­ság­ban nincs növe­ke­dés, — ha tehát ezt az elvet magá­évá tenné Görög­or­szág, Por­tu­gá­lia, Íror­szág, Spa­nyol­or­szág és Olasz­or­szág, akkor meg lehetne oldani azt a vál­sá­got, amely ma Európa népeit sújtja, és amely arra kény­sze­ríti őket, hogy fel­ad­ják eddigi élet­for­má­ju­kat, és lemond­ja­nak két évszá­zad szo­ci­á­lis vívmányairól.

Ki kell mon­da­nunk végre, hogy a király mez­te­len, vagyis a bank­rend­szerre úgy, ahogy ma műkö­dik, nincs szük­sége az embe­ri­ség­nek! Ha bekö­vet­kezne az a csoda, hogy más­nap úgy ébred­nek fel az embe­rek, hogy elfe­lej­tik a bank­rend­szer léte­zé­sét, az élet vál­to­zat­la­nul menne tovább. Sőt, job­ban, mert egy pusz­tító erejű para­zi­tá­tól sza­ba­dulna meg az embe­ri­ség. A para­zita csak egyez­mé­nyes jelet, pénzt állít elő, ami sem­mit sem ér, mert kizá­ró­lag annak van értéke, amit a jel jelez. Ha tehát azok, akik eze­ket az érté­ke­ket és szol­gál­ta­tá­so­kat előál­lít­ják, köz­vet­le­nül kap­cso­latba lép­nek egy­más­sal, kihagyva a bank­rend­szer egé­szét, akkor sike­re­sen továbbmű­köd­tet­hető a reál­gaz­da­ság. Mind­össze olyan jelekre van szük­ség, ame­lyek lehetővé teszik az elvég­zett munka és tel­je­sít­mény össze­ha­son­lí­tá­sát, nyil­ván­tar­tá­sát és elosz­tá­sát, de ehhez a jelen­legi bank­rend­szerre egy­ál­ta­lán nin­csen szük­ség. Ehe­lyett olyan kis lét­számú és szám­vi­teli tech­ni­ká­val ellá­tott klí­ring házakra, elszá­moló köz­pon­tokra lenne szük­ség, ahol eze­ket a jele­ket könnye­dén tud­nák szám­vi­te­li­leg nyil­ván­tar­tani és a szük­sé­ges szá­mí­tá­so­kat elvé­gezni. Ezek nem ban­kok len­né­nek, hanem néhány fővel működő klí­ring­há­zak. (A klí­ring lénye­gé­ben a köve­te­lé­sek és tar­to­zá­sok elszá­mo­lá­sát jelenti kész­pénz­fi­ze­tés nél­kül.) Hang­sú­lyoz­zuk, ehhez a jelen­legi levegő­pénzt előál­lító és azt drága kama­tért kiköl­csönző rabló és fosz­to­gató bank­rend­szerre nincs szükség.

Magyar­or­szág­nak duá­lis pénz­rend­szerre van szüksége

Ez azt jelenti, hogy elke­rülve a fron­tá­lis konf­lik­tust a ma túl­ha­ta­lom­mal ren­del­kező nem­zet­közi pénz­kar­tel­lel és hazai intéz­mé­nye­i­vel, el kell kez­deni a jelen­legi agresszív és hatalmi gaz­da­sá­got működ­tető bank­rend­szer mellé egy békés ter­mé­szetű, segítő, kamat­men­te­sen működő pénz­rend­szer kiépí­té­sét. Ez első­sor­ban pénz­he­lyet­te­sítők­kel és helyi pén­zek­kel működne. Akik azt mond­ják, hogy ez az utó­piák vilá­gába tar­to­zik, azok vegyék tudo­má­sul, hogy a világ­ban több mint 5000 helyen működ­nek ilyen pénz­he­lyet­te­sítők és helyi pén­zek, és ebből több mint 3500 régi­ó­ban rend­kí­vül sike­re­sen. Az egyik leg­si­ke­re­sebb pénz­he­lyet­te­sítő a svájci WIR. Egye­dül 2010-ben 450 mil­li­árd svájci frank­nak meg­fe­lelő WIR-forgalom volt Svájc­ban. Más szó­val, a svájci pol­gá­rok bevá­sár­lá­sa­i­nak a felét nem svájci frank­ban, hanem az álta­luk előál­lí­tott helyi pénz­zel, a WIR-rel bonyo­lí­tot­ták le. Magyar­or­szág­nak is WIR rend­szerre van szük­sége. Jó lenne, ha a magyar­or­szági nem-magyar ban­kok, ame­lyek­nek kül­föl­dön van­nak a köz­pont­jai, és ame­lyek tel­je­sen beszün­tet­ték a magyar gaz­da­ság hite­le­zé­sét, minél előbb távoz­ná­nak az ország­ból! Csak azért van­nak itt, hogy vér­szopó pió­ca­ként élős­köd­je­nek rajtunk.

A nem­zeti kor­mány által kibo­csá­tott magyar “Fehér­pénz” ugyan­olyan szám­la­pénz lenne, mint a WIR Svájc­ban. A WIR bank és a hozzá kap­cso­lódó sike­res pénz­he­lyet­te­sítő néhány tag­gal indult 1934-ben. A WIR lehetővé tette a vásár­ló­erő meg­te­rem­té­sét saját kibo­csá­tású pénz­he­lyet­te­sítő­vel. Ma már több mint 60 ezer részt­vevőből álló nem­zeti üzleti kör műkö­dik a WIR rend­szer­ben. Ennek a rend­szer­nek a kör­for­gása a WIR beru­há­zási hitel­fo­lyó­sí­tá­sá­val indul, amely svájci frank hitelből és WIR hitelből álló kom­bi­nált konst­ruk­ció is lehet. A WIR épí­tési, fel­újí­tási mun­kák, ingat­lan­vá­sár­lás és bár­mi­lyen egyéb szol­gál­ta­tás cél­ja­ira is hasz­nál­ható. A WIR hitelt csak a gaz­da­sági kör­höz csat­la­ko­zott vál­lal­ko­zá­sok vehe­tik fel. A hitel­tör­lesz­tés­hez szük­sé­ges WIR mennyi­ség a hitel­fel­vevő vál­lal­ko­zás szá­mára úgy teremt­hető elő, hogy WIR-t fogad el az ügy­fe­le­itől, húzó­erőt teremtve a többi sze­replő számára.

Ma már tud­juk, hogy az elmúlt 80 év során a WIR rend­szer­sta­bi­li­záló hatást fej­tett ki Svájc gaz­da­sá­gára. A WIR hasz­ná­la­tá­nak az erő­sö­dése jól meg­fi­gyel­hető, ami­kor a svájci frank­ban nyúj­tott hite­lek drá­gul­nak. A WIR rend­szer­nek köszön­hető az is, hogy 2008 után meg­men­tette Sváj­cot a gaz­da­sági és pénz­ügyi összeomlástól.

Azzal, hogy nem­zeti kor­mány vette át hazánk irá­nyí­tá­sát, eljött az ideje, hogy a tőlünk már távo­zott kiváló köz­gaz­dász, Sík­laky Ist­ván, által kidol­go­zott Fehér Prog­ram vég­re­haj­tá­sát elkezd­jük. Ehhez arra lenne szük­ség, hogy a nem­zeti kor­mány hozza létre a Magyar Áruk Bolt­há­ló­za­tát. Ez meg­lévő bol­tok­ból önkén­tes csat­la­ko­zás­sal meg­ala­kuló háló­zat. A nem­zeti kor­mány háló­zati szerző­dés­for­mu­lá­val köte­lezné magát arra, hogy saját kibo­csá­tású pénz­he­lyet­te­sítő­vel, mond­juk így, Fehér Forint­tal, 20%-kal meg­emeli a köz­al­kal­ma­zot­tak mun­ka­bé­rét, vala­mint a nyug­dí­ja­kat és a csa­ládi pót­lé­kot. De ezt a több­let­pénzt a nem­zeti kor­mány nem kész­pénz­ben, hanem Fehér Elekt­ro­ni­kus Kár­tyá­kon, FEK hitel­kár­tyá­kon, adná át a jogo­sul­tak­nak. Ez olyan lenne, mint a hasz­ná­lat­ban lévő bankkártyák.

Egy­idejű­leg a köz­pén­zek­ből jöve­del­met húzók szá­mára meg­nyit­ná­nak egy lakos­sági folyó­szám­lát az álta­luk válasz­tott bank­fi­ók­nál. Ezt Sík­laky Fehér Bank­szám­lá­nak nevezte. A 20%-os bér­eme­lés­ben, nyug­díj és csa­lá­di­pót­lék eme­lés­ben része­sült sze­mé­lyek az eddigi jut­ta­tás felett járó 20%-os eme­lés össze­gét havonta a Fehér Bank­szám­lá­kon kap­nák meg. A Fehér Bank­szám­lák tulaj­do­no­sai érte­lem­szerűen kap­ná­nak egy Fehér Bank­kár­tyát. A Magyar Áruk Bolt­há­ló­za­tá­hoz csat­la­kozó üzle­tek szerző­dés­ben köte­le­zik magu­kat arra, hogy az ilyen kár­tyá­val fizetők­nek csak magyar áru­kat szol­gál­tat­nak ki. Magyar áru az, amely­nek ter­melői ára 80%-ban magyar mun­ká­ért fize­tett bérből, illetve magyar vál­lal­ko­zók és gaz­dák jöve­del­méből tevő­dik össze.

A Fehér Prog­ram sike­ré­hez hoz­zá­tar­to­zik az, hogy min­denki, aki Fehér Pénzt kap fize­tés és nyug­díj kiegé­szí­tés­ként, köte­les ezt a pénzt az adott hónap­ban magyar áruk vásár­lá­sára elköl­teni. Ha ezt nem tudja meg­tenni, akkor ezt a Fehér Pénzt a magyar áru­kat előál­lító vál­lal­ko­zók­hoz, illetve gaz­dák­hoz kell eljut­tat­nia. Ők ezt fej­lesz­tésre, ter­me­lésbő­ví­tésre for­dít­ják. Sík­laky lénye­gé­ben Sil­vio Gesell elgon­do­lá­sát veszi át, ami­kor azt ajánlja, hogy aki nem költi el a szám­lá­ján lévő Fehér Pénzt, vagy nem helyezi el egy évre lekö­tött Fehér Taka­rék­szám­lára, annak az ilyen szám­lá­ján maradt pén­zé­ért 1% pénz­tar­tási díjat kell fizet­nie. Aki Fehér Pénz­ből sze­retne tar­tós fogyasz­tási cik­ket venni, annak uta­sí­ta­nia kell a bank­szám­lá­ját vezető pénz­in­té­ze­tet, hogy a bank­szám­lán maradt Fehér Pénzt írja át egy évre lekö­tött taka­rék­szám­lá­jára. Ily módon, a taka­rék­szám­lán lévő pénzt a lekö­tés ideje alatt nem ter­heli pénz­tar­tási díj.

A nem­zeti kor­mány így új hitel­pi­a­cot hozna létre, amely elő­se­gí­tené a fizető­ké­pes keres­let­tel ren­del­kező belső piac lét­re­ho­zá­sát, ame­lyet a rend­szer­vál­tást követő pri­va­ti­zá­ció és tár­sa­dalmi átala­ku­lás fel­szá­molt. Ez a Fehér Pénz­nek neve­zett pénz­he­lyet­te­sítő­vel tör­ténő finan­szí­ro­zás évről évre erő­tel­je­seb­ben hatna, mert min­den évben lehetne 20%-kal emelni a köz­al­kal­ma­zot­tak fize­té­sét, a nyug­dí­ja­sok nyug­dí­ját és a csa­ládi pót­lé­kot. A hite­lek­kel bővülő hazai kíná­lat­tal szem­ben egy növekvő magyar belső piac állna, amely évről évre erő­södő sta­bil fizető­ké­pes keres­let­tel rendelkezik.

A nem­zeti kor­mány­nak azt is mér­le­gel­nie kel­lene, miként lehetne a pénz­for­ga­lom egé­szére kiter­jesz­teni a pénz tovább­adási köte­le­zett­sé­get, még­pe­dig úgy, hogy a ban­kok­nak első­sor­ban az érték­ter­melő reál­gaz­da­ság szá­mára kel­lene hite­le­ket nyúj­ta­niuk, és pén­ze­i­ket nem tart­hat­nák para­zita módon úgy a nem­zeti bank­nál, hogy az nem vesz részt a ter­melő­gaz­da­ság hitelezésében.

A nem­zeti kor­mány hogyan finan­szí­roz­hatná ezt a Fehér Pénz Programot?

Az országgyű­lés és a kor­mány gon­dos­kodna arról, hogy a Fehér Forint­ban járó jut­ta­tá­so­kat a jogo­sul­tak egy álta­luk válasz­tott bank­fi­ók­nál, eset­leg pos­ta­hi­va­tal­nál nyi­tott Fehér Bank­szám­lán kap­ják meg. Eze­ken a bank­szám­lá­kon havonta meg­je­le­nik a 20%-os kere­set­eme­lés összege. A jogo­sul­tak kap­nak egy-egy Fehér Kár­tyát, amellyel havonta a Magyar Áruk Bolt­há­ló­zata üzle­te­i­ben levá­sá­rol­ják a kere­set­eme­lés össze­gét. Így a jogo­sul­tak Fehér Szám­lá­i­ról a Fehér Forint átke­rül a Fehér Bol­tok Fehér Szám­lá­ira. Ebből ezek az üzle­tek ismét magyar áru­kat vásá­rol­hat­nak csak. A vevőktől a bol­tok­hoz, majd a bol­tok­tól a ter­melők­höz átke­rült Fehér Pénz — a hite­lek tör­lesz­té­se­kép­pen — rész­ben vissza­ke­rül az állam erre a célra lét­re­ho­zott hiva­ta­lá­hoz, annak a szám­lá­jára. Ez a pénz ott meg­sem­mi­sül. A kere­set­nö­ve­lés és a hite­lek által kel­tett több­let vásár­ló­erőt kiegyen­lí­tette a ter­me­lés bőví­tése. Éppen ezért ez a kamat­men­tes pénz­he­lyet­te­sítő­vel tör­ténő nem hagyo­má­nyos pénz­te­rem­tés úgy bőví­tené a KKV-k szá­mára ren­del­ke­zésre álló hite­le­ket, hogy nem okozna inflációt.

A nem­zeti kor­mány ezzel nem sér­tené az érvé­nyes pénz­ügyi előí­rá­so­kat és a pénz­rend­szer zavar­ta­lan műkö­dé­sét. Való­já­ban egy olyan duá­lis pénz­rend­szer jönne létre, ahol kamat­men­tes pénz­he­lyet­te­sítő is segíti a vál­lal­ko­zá­so­kat, a mun­ka­he­lyek lét­re­ho­zá­sát és a szük­ség­le­tek foko­zot­tabb kielé­gí­té­sét. A fizető­ké­pes keres­let­tel bíró magyar belső piac újra­élesz­tése pedig füg­get­le­ní­tené a magyar nem­zet­gaz­da­sá­got a rend­kí­vül inga­tag pénz­pi­aci és világ­gaz­da­sági hatá­sok­tól. A nem­zeti kor­mány így elő­se­gí­tené azt, hogy a magyar embe­rek is meg­is­mer­jék a for­gás­biz­to­sí­tott pénz gya­kor­la­tát, a vele kap­cso­la­tos isme­re­te­ket és technikákat.

Az a nem­zet­közi pénz­kar­tell, amely ma az álla­mo­kat irá­nyítja, ter­mé­sze­te­sen erő­sen támadná emi­att a nem­zeti kor­mányt. A szer­ve­zett magán­ha­ta­lom része­ként működő bank­rend­szer eltit­kolja és ebben a tit­ko­ló­dzás­ban még a Pénz­ügyi Szer­ve­ze­tek Állami Fel­ügye­le­té­nek az ille­té­ke­sei is részt vesz­nek, ami­kor nem mond­ják meg, hogy a ban­kok nem a saját pén­zük­ből nyúj­ta­nak hite­le­ket. A taka­rék­pénz­tá­rakra érvé­nyes ez a sza­bály, de a ban­kokra nem!

Az érvé­nyes előí­rá­sok sze­rint a keres­ke­delmi ban­kok a saját tőké­jük­ből és a beté­te­sektől összegyűj­tött össze­gek­kel ren­del­kez­nek. E kettőből képe­zik a banki tar­ta­lé­kot, amely­nek az ará­nya ma Magyar­or­szá­gon 2 és 5% között mozog. Ha tehát egy keres­ke­delmi bank­nak van ötmil­lió forintja az MNB tar­ta­lék­szám­lá­ján, akkor ezt a pénzt kiegé­szít­heti a levegőből előál­lí­tott fede­zet­tel nem bíró 95 mil­lió forint­tal, és kiköl­csö­nöz­het 100 mil­lió forin­tot. A bank­rend­szer tehát — alkot­mány­el­le­ne­sen — pénz­ki­bo­csá­tási jog­gal ren­del­ke­zik, ugyanis a pénz­ki­bo­csá­tás joga kizá­ró­lag az álla­mot és az állam szer­ve­ként működő köz­ponti ban­kot illeti meg. De nem ez a gya­kor­lat. A Bank­szö­vet­ség, vala­mint az MNB és a PSZÁF ille­té­ke­sei azon­ban ezt elhall­gat­ják, sőt ha rákér­dez­nek, leta­gad­ják. A bank­rend­szer­nek tehát gya­kor­la­ti­lag lehető­sége van lega­li­zált hamis pénz töme­ges kibo­csá­tá­sára ma Magyarországon!

A forint-hitelezés tehát zömé­ben nem létező pénz­ből tör­té­nik, amit a ban­kok a számla meg­nyi­tá­sa­kor a levegőből állí­ta­nak elő. De ugyanez érvé­nyes a devi­za­hi­te­lekre is, azzal az elté­rés­sel, hogy itt további csa­lá­sok is tör­tén­nek. A mai pénz döntően szám­lá­kon mozgó adat. Lát­tuk, hogy a szám­la­pénz eleve hamis, mert a számla lét­re­ho­zá­sa­kor jön létre a sem­miből. A mai pénzt a ban­kok terem­tik bank­hi­tel­lel, és ezt nem lehet elég­szer elmon­dani. Ez a hitel a ban­kok­nak nagyon ked­vező, a hitel­fel­vevők­nek viszont nagyon is ked­vezőt­len. Az köz­is­mert, hogy nálunk a tör­vé­nyes fizetőesz­köz a forint. Az azon­ban már kevésbé ismert, hogy a devi­zá­ban elszá­molt hitel sem svájci frank­ban vagy euró­ban kerül for­ga­lomba, hanem forint for­má­já­ban. Ez a forint azon­ban csak lát­szó­lag olyan, mint bár­mely másik, mert van egy külön­le­ges tulaj­don­sága. Ennek a forint­nak más az értéke, ami­kor lét­re­jön, és más az értéke, ami­kor távozik.

Ha valaki fel­vesz tíz­mil­lió forint hitelt, akkor tudja, hogy ennyi­vel gya­ra­po­dott a ren­del­ke­zé­sére álló pénz­esz­köz. De hogy mennyi­vel növe­ke­dett a vissza­fi­ze­tési köte­le­zett­sége, azt már nem tudja, mert az adós­ság pon­tos mér­téke csak később ala­kul ki. A vissza­fi­ze­tendő tar­to­zás nagy­sága a válasz­tott devi­za­ár­fo­lyam ala­ku­lá­sá­tól és a pénz­pi­aci, inga­dozó, folya­ma­to­san vál­tozó kamat mér­té­kétől függ. E kettő pedig tel­je­sen füg­get­len attól az adós­tól, aki a hitelt fel­vette. Ezért ala­kult Magyar­or­szá­gon úgy a devi­za­hi­te­le­sek hely­zete, hogy azt tud­hat­ták: mennyi pénzt kap­tak, de azt már nem, hogy mennyi pénzt kell vissza­fi­zet­niük. A devi­zá­ban szá­molt hitel ese­té­ben a konk­rét forin­tösszeg olyan forinttá ala­kul át, amely után növekvő devi­za­ár­fo­lya­mot és kama­tot szá­mí­ta­nak. Ezt elis­me­rik a hite­lező keres­ke­delmi ban­kok is, de azzal érvel­nek, hogy keve­sebb kama­tot kér­nek annál, mint amit akkor kel­lene a hitel­fel­vevők­nek fizet­niük, ha forint­ban vet­ték volna fel a hite­lü­ket, ezért végül is a hitel­fel­vevők jól jártak.

Az inf­lá­ció miatt a forint hosszabb távon veszít a vásár­ló­ere­jéből, ezért szá­mí­ta­nak a ban­kok forint­hi­tel ese­tén nagyobb kama­tot. A kama­tot — a vissza­fi­ze­tendő több­let­pénzt — megint csak a ban­kok állít­ják elő hite­le­zés­sel. A nem-bank adós­nak azon­ban több mun­ká­val több pénzt kell pro­du­kál­nia, hogy a kama­tot is fizet­hesse. Nor­mál forint­ban tör­ténő hite­le­zés­nél ezt a gaz­da­sági élet sze­replői elfo­gad­ják. Más a hely­zet azon­ban a devi­zá­ban elszá­molt hite­lek­nél, mert ennek a forint­nak az érték­vál­to­zása nem követi az inf­lá­ciót. Ez a forint nap­ról napra sze­szé­lye­sen vál­to­zik — az adós­tól füg­get­le­nül.  Ezt Varga Ist­ván úgy fogal­mazta meg, hogy forint kerül be a gaz­da­ságba, de kiszá­mít­ha­tat­lan devi­za­ként akar onnan távozni. Szem­lé­le­te­seb­ben meg­fo­gal­mazva: a hitel­szerző­dés­hez egy sze­ren­cse­já­téki meg­ál­la­po­dás tár­sul, de a játék­sza­bá­lyo­kat egy­ol­da­lúan a kaszi­nós, azaz a pénz­piac álla­pítja meg. A pénz­piac pedig nem más, mint a bankrendszer.

A devi­za­hi­te­le­zés­nél a ban­kok által elvitt több­let nem áram­lik vissza a gaz­da­ságba. A magyar­or­szági ban­kok kül­földi nagy ban­kok­nak a kiren­delt­sé­gei, ún. fiók­in­téz­mé­nyek. E leány­ban­kok a több­le­tet átutal­ják kül­föl­dön lévő köz­pont­ja­ikba. A svájci frank ala­pon szá­molt sze­mé­lyi, gép­ko­csi, lakás– és sza­bad fel­hasz­ná­lású hite­lek 2005-től 2009-ig éven­kénti bon­tás­ban 635, majd 1017, egy évvel később 1482, azután 1636 és végül 138 mil­li­árd forint­tal nőt­tek. Össze­sen 4808 mil­li­árd forint új devi­za­hi­telt kel­lett a hitel­fel­vevő ház­tar­tá­sok­nak meg­fi­zet­niük. Ez az óri­ási pénz­kö­ve­te­lés szét­te­rült a gaz­da­ság­ban, és folya­ma­to­san szívja ki onnan a nor­má­lis forin­tot. A ház­tar­tá­sok 2011-ben 6700 mil­li­árd forint után fize­tik a kama­tot és a díjat. Ez azt jelenti, hogy 20–30 év alatt a devi­za­tar­to­zás­nak neve­zett rákos daga­nat fel­éli az adó­sok erő­for­rá­sait, ráte­szi a kezét a csa­lá­dok vagyo­nára, és egyre inkább elha­tal­ma­so­dik a tár­sa­da­lom egé­sze felett. Nem csoda, hogy az embe­rek bizalma meg­ren­dült a bank­rend­szer­ben, és egyre inkább átlát­nak a ban­ká­rok­nak a hamis érvein.

Az Euró­pai Unió pedig egyre inkább bebi­zo­nyítja, hogy az álla­mok feletti pénz­kar­tell gát­lá­so­kat nem ismerő hata­lom­gya­korló esz­köze, amely szer­vi­li­sen tel­je­síti a ban­kár­kaszt min­den kíván­sá­gát. Az EU és brüsszeli bürok­rá­ci­ája szi­go­rúan tiltja az alkot­mány­nak tekint­hető Lissza­boni Szerző­dés­ben a tag­ál­la­mok­nak, hogy hite­le­ket nyújt­sa­nak az érté­kelőál­lító ter­melő­gaz­da­ság­nak. Azt állítja, hogy az állami hitelbő­ví­tés inf­lá­ciót okoz. Az EU pénz­ügyek­ben ille­té­kes ver­seny­biz­tosa, Joa­quín Almu­nia azon­ban újból meg­erő­sí­tette, hogy az álla­mok és a kor­má­nyok foly­tat­hat­ják a nagy keres­ke­delmi ban­kok pénz­ügyi kise­gí­té­sét, állami pén­zek­ből való támo­ga­tá­su­kat. Az álla­mok tehát a ban­kok szá­mára még­is­csak kibo­csát­hat­nak közpénzt!

A ban­kok hite­le­zési tevé­keny­sége ma is csak töre­déke a 2008 előtti idő­szak­nak. A növe­ke­dés­hez a ter­melő­szek­tor­nak lénye­ge­sen nagyobb hite­lekre lenne szük­sége, mint ami­lye­nek­hez hozzá tud jutni. Az Euró­pai Unió, a pénz­kar­tell­nek ez az enge­del­mes kiszol­gá­lója viszont nem engedi meg, hogy az egyes álla­mok, kor­má­nyok köz­vet­le­nül támo­gat­has­sák hitel­lel a ter­melő­gaz­da­ság vál­lal­ko­zóit. Itt uta­lunk rá, hogy Almu­nia elődje Neelie Kroes asszony, aki most a média­ügyek­ben ille­té­kes digi­tá­lis biz­tos, és aki kemé­nyen támadta a magyar média­sza­bá­lyo­zást, mert az meg­kö­ve­teli a kiegyen­sú­lyo­zott és igaz­ság­nak meg­fe­lelő objek­tív tájé­koz­ta­tást, nos ez a Kroes asszony az EU ver­seny­biz­to­sa­ként 4131 mil­li­árd euró összeg­ben enge­dé­lyezte sze­mé­lye­sen az egyes EU-tagországok kor­má­nya­i­nak köz­pénz kibo­csá­tá­sát, és abból bankmentő-csomagok kere­té­ben hite­lek nyúj­tá­sát a nem­zet­közi ban­ká­rok­nak. Hang­sú­lyo­zom: a Lissza­boni Szerző­dés szi­go­rúan tiltja az álla­mok ilyen fajta pénz­ki­bo­csá­tási és hite­le­zési tevékenységét.

A hitel és a kamat  szent  és sért­he­tet­len 

A nem­zet­közi pénz­kar­tell közép­kori elő­dei — a velen­cei kal­má­rok, a spa­nyol uzso­rá­sok, az olasz Medi­ciek és a bajor Fug­ge­rek, majd az amsz­ter­dami nem­zet­közi ban­ká­rok — ők mind­annyian még szu­ve­rén ural­ko­dók­nak adtak magas kamatra hite­le­ket, ame­lyek­ből ezek az abszo­lút ural­ko­dók első­sor­ban költ­sé­ges hábo­rú­i­kat finan­szí­roz­ták. Mivel a hite­lek meg­fi­ze­té­sére sze­mély sze­rint az egyes ural­ko­dók vál­lal­tak köte­le­zett­sé­get, ezért halá­luk után gyak­ran hop­pon marad­tak a hite­lezők, mert pén­zü­ket nem kap­ták vissza. Ezért abban vol­tak érde­kel­tek, hogy népek­hez, álla­mok­hoz, nem­ze­tek­hez kap­csol­ják a hitel­nyúj­tást, mert akkor a hitel vissza­fi­ze­tése nem sza­kad meg egy konk­rét sze­mély halá­lá­val. Így vál­tak érde­keltté abban, hogy ural­ko­dó­há­zak által irá­nyí­tott dinasz­ti­kus álla­mok helyébe egy egész ország­hoz és annak népé­hez kap­csol­ható nem­zet­ál­la­mok jöj­je­nek létre, és nem­ze­dé­kek sorát lehes­sen az álla­mok­nak nyúj­tott hite­lek­kel adósság-függésbe taszí­tani. Ezek a nem dinasz­ti­kus álla­mok már fel­vál­lal­hat­tak olyan méretű köl­csö­nö­ket, ame­lyek­nek a vissza­fi­ze­tése több ember­öltőn át egy álla­mot és népet ter­hel. Ahhoz, hogy egy ilyen állam­nak a vezetői az eladó­so­dás­hoz és az adós­ság­szol­gá­lat fize­té­sé­hez meg­sze­rez­zék a kellő támo­ga­tást alatt­va­ló­ik­tól, arra volt szük­ség, hogy ezek az alatt­va­lók bizo­nyos fokú jogok­hoz jus­sa­nak, és olyan állam­pol­gá­rokká legye­nek, akik­nek már van némi bele­szó­lá­suk vezetőik kivá­lasz­tá­sába, és magukra vál­lal­hat­ják az adós­ság­ter­hek vise­lé­sét. Ezért a nem­zet­közi pénz­kar­tell foko­za­to­san áttért a libe­rá­lis esz­mék és a demok­ra­ti­kus par­la­menti rend­sze­rek támo­ga­tá­sára. Eze­ket a rend­sze­re­ket viszont leg­in­kább a nem­zet­ál­la­mok tud­ják működtetni.

Mind­erre azért utal­tunk, mert a libe­ra­liz­mus és a par­la­menti demok­rá­cia eleve úgy és azért lett kifej­lesztve, hogy a hite­lezők könnyeb­ben tud­ják eladó­sí­tani az egyes orszá­go­kat, hogy biz­to­sab­ban hoz­zá­jus­sa­nak az adós­ság­szol­gá­lat­hoz, és a hite­le­i­kért fize­tendő kama­tok­hoz. Később lét­re­hoz­ták az erőe­gyen­súly rend­sze­rét, ahol hite­lek­kel ösz­tö­nöz­ték a szem­ben­álló felek fegy­ver­ke­zé­sét, rob­ban­tot­ták ki az egyre nagyobb hábo­rú­kat. Meg­fe­lelően ada­golt köl­csö­nök­kel a hábo­rú­kat is úgy tud­ták irá­nyí­tani, hogy min­dig az álta­luk ked­vez­mé­nye­zett fél kerül­jön ki belőle győz­te­sen. De arról is gon­dos­kod­tak, hogy a vesz­tes fél is fizető­ké­pes marad­jon, s köl­csö­ne­i­ket mind­két féltől bevasalhassák.

A par­la­menti demok­rá­ciát tehát való­já­ban azért talál­ták ki, hogy a pénz­kar­tell és a mögötte álló uzso­rá­sok — hosszú­tá­von is — biz­ton­sá­go­san hoz­zá­jus­sa­nak kiköl­csön­zött pén­ze­ik­hez és az azok után sze­dett kamatokhoz.

Ma a világ — első­sor­ban az Euro-Atlanti tér­ség — pénz­ügyi esz­kö­zök­kel vívott, vagyon­szerző hódító-háború szín­tere. A pénz­kar­tell ma már oly mér­ték­ben eladó­sí­totta e tér­ség orszá­gait, hogy az álta­luk lét­re­ho­zott pénz­ügyi szek­tor tel­jes mér­ték­ben elszívja az érték­te­remtő reál­gaz­da­ság növe­ke­dé­sét. Az álla­mok feletti pénz­kar­tell­nek ma már nincs szük­sége a demok­rá­ci­ára, mert az most már aka­dá­lyozza, hogy bank­ja­i­val és jogi sze­mé­lyek­ből álló had­osz­tá­lya­i­val tel­je­sen meg­szállja az adós­ság­füg­gésbe taszí­tott orszá­go­kat, és átve­gye ezen orszá­gok min­den meg­sze­rez­hető vagyo­nát. Ez a vagyon fel­öleli az ipar, a mező­gaz­da­ság, a termő­föld, az útrend­szer, a kikötők egé­szét, a szi­ge­te­ket, mind­azt, ami az emberi élet alapja. Ide tar­toz­nak az olyan köz­szol­gál­ta­tá­sok, mint a víz­rend­szer, az erőmű­vek, a köz­út­rend­szer. A pénz­kar­tell hata­lom­gaz­da­sága mind­erre már beje­len­tette igé­nyét, és be akarja vezetni dik­ta­tó­ri­ku­san irá­nyí­tott hata­lom­gaz­da­sá­gát. Nem tűri azt, hogy az ere­de­ti­leg általa — az eladó­sí­tás és kamat­sze­dés meg­könnyí­té­sére — lét­re­ho­zott demok­rá­ciát az egyes népek most pont az ellen­kező­jére hasz­nál­ják, és a köz­vet­len demok­rá­cia esz­kö­ze­i­vel véde­kez­ze­nek az eladó­sí­tás, a kamat­rab­szol­gá­ságba való taszí­tás ellen. Tűn­jön el a demok­rá­cia, és jöj­jön a pénz­dik­ta­túra és a bankár-tervgazdaság, ha a népek a demok­rá­ciát az eladó­sí­tás és a nem­zet­közi pénz­kar­tell túl­ka­pá­sai elleni véde­ke­zésre akar­ják hasz­nálni! Útjuk­ban van a demok­rá­cia. Cini­ku­san és alat­to­mo­san a pénz és kor­po­rá­ciós oli­gar­chia nyílt dik­ta­tú­rá­ját akar­ják rákény­sze­rí­teni a népekre.

Azzal fenye­getőz­nek, hogy ha az egyes orszá­gok meg­ta­gad­ják a lopás egy faj­tá­ját jelentő kamat­fi­ze­tést és adós­ság­szol­gá­la­tot, akkor olyan pénz­ügyi össze­om­lás, gaz­da­sági csőd, tár­sa­dalmi káosz követ­ke­zik be, amely a világ végét jelenti. Ennél pedig már csak jobb a pénz­kar­tell pénz­ügyi, gaz­da­sági és poli­ti­kai dik­ta­tú­rája. Mind­azo­kat az orszá­go­kat, ame­lyek ellen­áll­nak, kímé­let­len pénz­ügyi, poli­ti­kai — és adott eset­ben kato­nai — nyo­más alá helye­zik. Itt egye­dül Líbi­ára utal­nék, ahol nyers pénz­ügyi és gaz­da­sági érde­kek­ből erő­sza­kos rend­szer­vál­tást kény­sze­rí­tet­tek ki, nem­zet­közi jogi­lag nagyon is vitat­ható módon.

Öt év telt el azóta, hogy elhang­zott a hír­hedtté vált őszödi beszéd, és nyo­má­ban kibon­ta­ko­zott egy kemény tár­sa­dalmi ellen­ál­lás. A nem­zeti vagyo­ná­tól meg­fosz­tott magyar tár­sa­dal­mat újabb meg­szo­rító intéz­ke­dé­sek­kel súj­tot­ták. Ne felejt­sük: a vagyon hata­lom, és egy­ben az érdek­ér­vé­nye­sí­tés anyagi bázisa. A vagyon­ta­lan ember nem képes emberi joga­i­nak és poli­ti­kai sza­bad­ság­jo­ga­i­nak érvényt sze­rezni. Ez külö­nö­sen így volt 2006-ban, ami­kor a magyar tár­sa­da­lom leg­vi­lá­go­sab­ban gon­dol­kodó tag­jai — köz­tük első­ként a Kossuth-tériek — fel­is­mer­ték, hogy a további meg­szo­rí­tá­sok nyo­mán már arra se lesz lehető­sé­gük, hogy bio­ló­gi­a­i­lag rep­ro­du­ká­lód­ja­nak. A gaz­da­sági, tár­sa­dalmi rep­ro­duk­ciót eleve lehe­tet­lenné tette az, hogy a magyar nem­zet elve­szí­tette vagyo­nát, és az átke­rült a nem­zet­közi pénz-és kor­po­rá­ciós oli­gar­chia, vala­mint kol­la­bo­ráns hazai kiszol­gá­lóik tulaj­do­nába. Öt évvel az ellen­ál­lás után, azt kell lát­nunk, hogy a leg­sú­lyo­sabb prob­lé­mák ma is szo­ron­gat­nak min­ket. A kibon­ta­ko­zás nem lehet­sé­ges addig, amíg nem vál­toz­nak meg a pénz­vi­szo­nyok és a tulajdonviszonyok.

A jelen­legi kamat­rab­szol­ga­ság kiik­tatta a tár­sa­da­lom­ból az uni­ver­zá­lis erkölcs leg­alap­vetőbb nor­máit is. Fel sem merül, hogy a tulaj­dont és annak mér­té­két össze kel­lene kap­csolni a tulaj­do­nos sze­mé­lyes tel­je­sít­mé­nyé­vel. Ma a tulaj­do­no­sok több­sége tel­je­sít­mény nél­kül került hatal­mas vagyo­nok bir­to­kába. Gon­dol­juk csak meg: egy ember egye­dül egész éle­tén át egy gom­bos tűt sem képes előál­lí­tani. Ha pedig ez így van egy gom­bostű­vel, akkor még inkább így van egy gyár­ral, egy erőmű­vel vagy egy egész ipar­ág­gal. Ha valaki mégis hatal­mas vagyon­hoz jut, akkor az nem jelent­het mást, mint­hogy sok más ember­nek a tel­je­sít­mé­nyét erő­szak­kal vagy pénz­ügyi trük­kel meg­sze­rezte magának.

Az uni­ver­zá­lis erkölcs­nek meg­fe­lelő tulaj­doni rend­szer az lenne, hogy min­den­ki­nek csak az lehetne a tulaj­dona, amit élete tel­je­sít­mé­nyé­vel maga hozott létre. Min­den más tulaj­don az embe­ri­ség közös örök­sége. Ugyan­úgy közös, ahogy mid­annyi­unké a nap­rend­szer vagy a Föld, és ahogy közös tulaj­do­nunk a levegő és a víz. Milyen ala­pon kerül magán­tu­laj­donba az, amit egy ember soha nem képes előál­lí­tani, pél­dául a magyar termő­föld? Nem vélet­len, hogy érvé­nyét soha el nem vesztő tör­té­nelmi alkot­má­nyunk a magyar föl­det a magyar nép kizá­ró­la­gos közös tulaj­do­ná­nak tekin­tette. Min­denki csak bir­to­kos lehe­tett, mert egyet­len tulaj­do­nos volt: a magyar nép összes nem­ze­dé­két meg­sze­mé­lye­sítő Szent­ko­rona, a magyar álla­mi­ság és a magyar nem­zet örök szimbóluma.

Közön­sé­ges libe­rá­lis tév­eszme — tuda­tos meg­té­vesz­tés — hogy a közös tulaj­don vál­to­za­tos for­má­i­val működ­te­tett vagyon nem tud ugyan­annyi érté­ket előál­lí­tani, mint a kizá­ró­lag pro­fit­ter­me­lésre beál­lí­tott, a ter­mé­szeti kör­nye­ze­tet pusz­tító tevé­keny­ség. El kell uta­sí­tani azt a tév­esz­mét, hogy léte­zik fenn­tart­ható növe­ke­dés! Véges Föl­dün­kön sem­mi­lyen alrend­szer nem növe­ked­het vég­te­le­nül. Nem fenn­tart­ható növe­ke­désre, hanem fenn­tart­ható erő­for­rá­sokra van szük­ség! Meg kell őrizni Föl­dünk és benne a magyar nép élet­te­rét képező mara­dék Magyar­or­szág élet­megőrző képes­sé­gét! Ennek elő­fel­té­tele, hogy ennek az ország­nak ismét a magyar nem­zet legyen a tulaj­do­nosa! A tulaj­don vissza­szer­zé­sét pedig a fosz­to­gató magán­pénz­rend­szer köz­pénz­rend­szerré és a hitelt pedig az állam által nyúj­tott ingye­nes szol­gál­ta­tássá kell átalakítani!

Sokan elé­ge­det­le­nek a nem­zeti kor­mány eddi­git tel­je­sít­mé­nyé­vel. Ha valaki a magyar nem­zet meg­ma­ra­dása szem­pont­já­ból tekint vissza az elmúlt évre, akkor azt kell mon­da­nia, hogy a magyar nem­zet ügye most vala­mi­vel job­ban áll, mint egy évvel ezelőtt. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne ezer­nyi okot találni a bírá­latra és az elé­ge­det­len­ség kife­je­zé­sére. Szá­mos jó irányba tett lépé­sét is a nem­zeti kor­mány rend­kí­vül erős ellen­szél­ben, óri­ási nehéz­sé­gek köze­pette kény­sze­rült meg­tenni. Az, hogy a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom kívülről és belülről egy­aránt dühö­sen támadja, pon­to­san annak a jele, hogy több vonat­ko­zás­ban jó irányba indult el. Min­dig könnyebb valami ellen tün­tetni. Van­nak azon­ban olyan tör­té­nelmi hely­ze­tek, ami­kor el kell ismerni, hogy az irány jó, de az irá­nyí­tók segít­ségre szo­rul­nak, hogy gyor­sab­ban és haté­ko­nyab­ban cse­le­ked­je­nek. Most is olyan idő­szak van, ami­kor arra kell össz­pon­to­sí­ta­nunk, hogy jó és meg­va­ló­sít­ható elgon­do­lá­sok­kal támo­gas­suk mind­azt, ami elő­se­gíti a magyar nem­zet hosszú távú meg­ma­ra­dá­sát, és bírál­juk mind­azt, ami népünk meg­ma­ra­dá­sát aka­dá­lyozz!  Ezért kell kihar­col­nunk — Izlandi pél­dára — az alul­ról jövő köz­vet­len demok­rá­cia esz­kö­ze­i­vel a nép­szu­ve­re­ni­tás hely­re­ál­lí­tá­sát, a nép­aka­rat mara­dék­ta­lan érvényesítését!

Nép­sza­va­zá­son kell eldön­teni, hogy a ma leg­fon­to­sabb hatal­mat, a mone­tá­ris fel­ség­jo­gok gya­kor­lá­sát a köz­ha­ta­lom, a demok­ra­ti­kus legi­ti­mi­tás­sal ren­del­kező par­la­ment és kor­mány, vagy pedig a nem­zet­közi pénz­kar­tell, ez az ille­gi­tim és demok­ra­ti­kus felelős­ség­gel nem tar­tozó szer­ve­zett magán­ha­ta­lom gya­ko­rolja a köz­ponti bank útján.

Akik nin­cse­nek dön­tési hely­zet­ben, azok gon­dol­kod­hat­nak a kívá­na­tos­ban, őket nem kötik gúzsba a lehet­sé­ges kor­lá­tai. A dön­tés­ho­zók saj­nos kény­te­le­nek sok­kal szű­kebb moz­gás­tér­ben cse­le­kedni. Szá­mukra a kívá­na­tos kény­szerűen arra a kevés lehet­sé­gesre szű­kül, amely­nek a meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz biz­to­sítva van­nak a fel­té­te­lek. Ezek közé tar­to­zik az erő, a tár­sa­da­lom támo­ga­tása, amellyel a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom ellen­ál­lása leküzdhető.

Azt is tudo­má­sul kell venni, hogy a prob­lé­mák ter­mé­sze­tük­nél fogva vagy rövid-, vagy közép-, vagy hosszú távú meg­ol­dá­so­kat igé­nyel­nek. Hosszú távú prob­lé­mák meg­ol­dá­sát nem köve­tel­het­jük ésszerűen néhány hónap vagy akár néhány év alatt!

Valami mel­lett segítő szán­dék­kal kiállni, fél­re­téve a nem­zeti egy­ség érde­ké­ben a vélt és valódi sérel­me­ket, ember­for­máló, nehéz fel­adat. Ami­kor az öt évvel ezelőtti tör­té­nelmi ese­mé­nyekre emlé­ke­zünk, lát­nunk kell azt az óri­ási különb­sé­get, ami az akkori és a mai köz­ál­la­po­tok között van. Til­ta­koz­zunk ott, ahol arra van szük­ség, és segít­sük a nem­zeti kor­mányt ott, ahol meg­te­het­jük! Segí­teni kell a nem­zeti kor­mányt, hogy meg­ol­dást talál­jon a mun­ka­vál­la­lók, az érté­kelőál­lító dol­go­zók, foko­zot­tabb védelmére!

Segí­te­nünk kell, hogy ésszerű módon erő­sítse a szak­szer­ve­ze­tek érdek­vé­delmi képes­sé­gét! Báto­rí­ta­nunk  kell, hogy az ésszerű koc­ká­za­tot vál­lalva sze­rezze vissza a mone­tá­ris szu­ve­re­ni­tást, akár szem­be­szállva a nem­zet­közi pénz­kar­tell zsa­ro­lá­sá­val is. A Fehér Prog­ram meg­va­ló­sí­tása viszony­lag rövid idő alatt finan­szí­roz­ha­tóvá tenné nem­ze­tünk fel­emel­ke­dé­sét célzó stra­té­gi­á­ját. Ha vál­lalja ezt a har­cot, akkor elő tudja terem­teni azo­kat a pénz­esz­kö­zö­ket, ame­lyek kezel­hetővé teszik a leg­égetőbb tár­sa­dalmi konfliktusokat!

Ha a köz­ha­ta­lom vissza­sze­rezné a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom­tól a mone­tá­ris fel­ség­jo­go­kat, akkor meg­len­né­nek azok a pénz­esz­kö­zök, ame­lyek­kel gyor­san orvo­solni lehetne a rend­vé­delmi alkal­ma­zot­tak, vala­mint az egész­ség­ügy­ben és az okta­tás­ügy­ben dol­go­zók jogos igé­nyeit. Ezek­nek a konf­lik­tu­sok­nak az ésszerű és gyors ren­de­zése erő­sí­tené, hogy a magyar nem­zet és a nem­zeti kor­mány szo­ro­sab­ban és haté­ko­nyab­ban tud­jon együttmű­ködni a magyar nem­zet meg­ma­ra­dása érde­ké­ben. Üzen­jük az ügye­le­tes helyet­tünk gon­dol­ko­dók­nak: nem ter­mé­szeti tör­vény, hogy a magyar nem­zet min­dig vesz­tes legyen! Eljött a for­du­lat az ideje, “még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imád­ság ese­dez, száz­ez­rek ajakán.”

Befe­je­zé­sül meg kell emlí­te­nem, hogy Buda­házy György azzal a szer­ve­zett magán­ha­ta­lom­mal került konf­lik­tusba, amely most gát­lás­ta­la­nul támadja és rágal­mazza nem­zeti kor­má­nyunk szinte min­den tet­tét kül­föl­dön és bel­föl­dön egy­aránt. Ezért felelős dön­tés­ho­zó­ink­nak mér­le­gel­niük kel­lene, hogy a magyar nem­zet nemes hagyo­má­nya­i­hoz tar­tozó meg­bo­csá­tást, és nagy­lel­kű­sé­get gya­ko­rol­ják vele szem­ben. Ha tény­leg hibá­zott, már fize­tett érte. Tisz­te­let­tel kérem, hogy a magyar nem­zet hosszú távú érde­ke­ire tekin­tet­tel része­sít­sék egyéni kegye­lem­ben, és helyez­zék sza­bad­lábra Buda­házy Györgyöt!

Öt évvel ezelőtt üstö­kös­ként tűnt fel nem­ze­tünk egén az a töré­keny, de erős aka­ratú és bátor asszony, tár­sa­da­lom­tu­dós, köz­életi sze­mé­lyi­ség és gyer­me­keit sze­re­tet­tel nevelő csa­lád­anya, aki ma már fénylő csil­lag­ként ragyog nem­ze­tünk egén, elfog­lalva helyét tör­té­nel­münk nagy magyar asszo­nyai, a Szi­lá­gyi Erzsé­be­tek, a Zrí­nyi Ilo­nák és a Kéthly Annák sorá­ban. Hall­gas­sák meg Mor­vay Krisz­tina európa uniós par­la­menti képviselőt!