Tökfesztivál csúcsra járatva

TÖK, TÖK, TÖK!

szub­jek­tív beszá­moló (elvégre egy­szerre csak egy helyen lehet az ember, s ha elszó­lít a köte­les­ség, akkor menni kell, még ha le is mara­dok egy-egy ese­ményről. Most is így történt.)

A tök­fesz­ti­vál első nap­já­nak esté­jén az ex-Kormorán, azaz az ÖRÖK­SÉG együt­tes adott nagy sikerű kon­cer­tet, nem túl népes, becs­lé­sem sze­rint mint­egy négy-ötszáz főnyi közön­ség előtt. Szom­ba­ton — más prog­ra­mok­kal való ütkö­zés miatt — csak a Grá­ci­á­kat volt sze­ren­csém látni — és még nagyobb sze­ren­csém — hal­lani, hiszen nagy­szerű volt előadásuk!

A gyö­nyörű­sé­ges idő­já­rás ren­ge­teg embert Rác­al­másra von­zott, így aztán már meg kel­lett küz­deni a jobb helye­kért, ahon­nan jól lehe­tett látni a műsort. Estére  zsú­fo­lá­sig telt a kúria: a CSÍK ZENE­KAR kon­cert­jére több ezer ember volt kíván­csi. Sötét lévén nem mer­nék becs­lé­sekbe bocsát­kozni, de azt bát­ran kije­lent­he­tem, hogy nagyon sokan voltunk.

Iga­zán szí­vet melen­gető, hogy Csík János zene­kar­ve­zető szé­pen meg­fo­gal­ma­zott gon­do­la­tai a magyar kul­túra sze­re­te­té­nek fon­tos­sá­gá­ról ilyen sok ember­hez elér­nek, még akkor is, ha tud­juk, hogy akik az ő kon­cert­je­i­ken ott van­nak, azok pon­to­san tud­ják, hogy mennyire fon­tos a magyar lélek­nek oly ked­ves dal­la­mok és rit­mu­sok hall­ga­tása. Ők pont ezért vol­tak itt, hogy táp­lál­koz­za­nak, fel­töltőd­je­nek ettől a muzsi­ká­tól.  Ők azok egyéb­ként, akik ott­hon vagy az autó­juk­ban sem a lako­dal­mas roc­kot vagy a köz­fa­la­kat és az agy­sej­te­ket is lebontó  tuc­tuc­ze­né­ket hall­gat­ják, hanem éppen a Csík zene­kar vagy a Quimby, vagy a Kis­pál és borz, vagy Pres­ser Gábor dalait, vagy éppen — és egyre töb­ben vagyunk így — nép­ze­nei CD-t. Remé­nyeim sze­rint mind több ember­nek leesik a tan­tusz, hogy éppen elég, sőt, már túl sok hideget-meleget, fejre kop­pin­tást kap­tunk a Teremtőtől ahhoz, hogy végre fel­hagy­junk a tévös­vé­nye­ken járás­sal, és vissza­ta­lál­junk a magyar lélek útjára, több évez­re­des mély­ség­ben gyö­ke­rező, újra meg újra kihajtó és kilom­bo­sodó magyar kul­tú­ránk­hoz, s azál­tal lélek­ben, hova­tar­to­zás­tu­da­tunk­ban meg­erő­södve, vissza Teremtőnk lába­i­hoz, Bol­dog­asszony Anyánk ölébe. Meggyőző­dé­sem, hogy nincs más út.

Volt per­sze árny­ol­dala is a kép­nek, hiszen azért ma még elég sokan van­nak az elvár­ható és szük­sé­ges szel­lemi szint­nél mélyeb­ben. Vol­tak saj­nos néhá­nyan, akik részeg kábult­sá­guk­ban ordi­bá­lá­suk­kal, gát­lás­ta­lan pöfé­ke­lé­sük­kel zavar­ták a kon­cert láto­ga­tó­i­nak egy cso­port­ját, sokan sze­me­tel­tek, eldo­bál­ták az üres sörös dobo­zo­kat és műa­nyag­po­ha­ra­kat, és félel­me­tes mennyi­ség­ben csik­ket. Kul­tu­rá­lat­lan­sá­guk szégyenletes.

Vasár­nap dél­előtt aztán foly­ta­tó­dott a szik­rázó nap­sü­tés és szí­nes műsor. A zene­is­ko­lá­sok és a Kabó­cák remek előa­dása után igazi cse­mege volt Szabó Ádám tan­gó­har­mo­nika műsora. Beval­lom, a Rob­bie Wil­li­ams dal­lal az én angyal­szár­nya­i­mat is meg­re­zeg­tette… A belo­i­an­ni­szi Pyr­gos nép­tánc­cso­port ez alka­lom­mal is mél­tán vívta ki a tap­sot, s az őket a szín­pa­don követő, idén 15 éves Rác­al­mási Nép­tánc­együt­tes sikere is meg­ér­de­melt volt. Több új tag most sze­re­pelt elő­ször nép­tán­cos­ként a szín­pa­don — amúgy nem isme­ret­len előt­tük a sze­rep­lés: ők az Ágasfa Hagyo­mány­é­lesztő Kör tag­jai, Tóth Éva és Mol­nár József (Dodi), Tóth Ildikó és Németh Ist­ván, Udvari Emese, de dr. Fejős Ildikó gyógy­sze­rész is öröm­mel csat­la­ko­zott a Wünsch László koreo­grá­fus mes­ter irá­nyí­totta együt­tes­hez, mely­nek szó­lis­tája dr. Nagy Vik­tor, jogász, a Rác­al­mási Német Kisebb­ségi Önkor­mány­zat elnöke, aki a most készülő, az együt­tes 15 éves tör­té­ne­tét össze­fog­laló könyv szer­kesztője is egy­ben. Szé­pek és ügye­sek vol­tak a tán­co­sok, öröm­teli, hogy ilyen lel­kes tán­co­so­kat tanít­hat a Mester.

A díj­ki­osz­tón az isko­lá­sok, az utcák és a civil szer­ve­ze­tek, intéz­mé­nyek leg­szebb, leg­öt­le­te­sebb tök­ből készült több figu­rás jele­ne­teit, kom­po­zí­ci­ó­ját érté­kel­ték és jutalmazták.

Össze­fog­lalva a tapasz­tal­ta­kat, töb­bek véle­mé­nyét is meg­hall­gatva arra a meg­ál­la­pí­tásra jutot­tam, hogy a ren­dez­vény kinőtte a kúriát. Ennyi árus már túl sok, ráadá­sul töb­bek­nek a kon­ku­rense is jelen volt, ami némi­képp bor­zolta az ide­ge­i­ket. Szinte moz­dulni sem lehe­tett a kúria udva­rán a ren­ge­teg nép­től, ez pedig már a köz­ér­zet rová­sára ment. Egy ked­ves barát­né­mon keresz­tül töb­bek üze­nete jutott el hoz­zám, ami egy­ben kérés is a szer­vezők irá­nyába:  több padot kér­nek az idő­sek, a nehe­zen moz­gók és a kis­gyer­me­kes szülők! A kúri­á­ban is kevés az ülő­hely, és mivel több­nyire távol kell letenni az autót, jó lenne, ha a kúri­á­hoz vezető uta­kon pado­kat helyez­né­nek el. Van az inf­ra­struk­túra vonat­ko­zá­sá­ban más fej­lesz­te­ni­való is: nem volt sze­ren­csés, hogy a meg­telt köz­téri sze­me­te­se­ket nem min­dig ürí­tet­ték idő­ben és már mel­lé­jük pakol­tak az embe­rek (már aki nem dobta el a sze­me­tet!), és az üres tel­ke­ken kiala­kí­tott par­ko­ló­kat időn­ként locsolni kel­lett volna, mert a tíz centi vas­tag por­ré­teg teteje a meleg levegőtől már eleve lebe­gett, néhány autós meg még direkt nagy gáz­zal haj­tott ki és kevert hatal­mas porfelhőt.

Örü­lök, hogy a rác­al­mási tök­fesz­ti­vál nyolc éves tör­té­nel­mé­nek csúcs­pont­ját jelentő idei ren­dez­vény sike­ré­hez a Teremtő  cso­dá­la­tos idő­já­rás­sal, a szer­ve­zés­ben és ren­de­zés­ben részt­vevők a ren­del­ke­zé­sükre álló tech­ni­kai esz­kö­zök­kel és a leg­jobb tudá­suk­kal, az áru­sok pedig (néhány kivé­teltől elte­kintve) nívós por­té­ká­ik­kal, a fel­lépők művé­szi pro­duk­ci­ó­ik­kal, szívükkel-lelkükkel, a támo­ga­tók anyagi for­rá­sok­kal, a média­tá­mo­ga­tók — köz­tük a Mező­földi Élet nyom­ta­tott és online újságja is egy­ol­da­las, a rész­le­tes prog­ra­mot közlő ingye­nes rek­lám­mal, beha­ran­gozó és tudó­sító cik­kek­kel, több mint ötven fotó­val — a nyil­vá­nos­ság ere­jé­vel járult hozzá. Sza­lai Árpád főszer­vező már a korábbi fesz­ti­vá­lok zárá­sán is abbéli aggo­dal­má­nak adott han­got: hogyan lehet ezt übe­relni a követ­kező évben? — most aztán fel­ad­ták maguk­nak a leckét…