Bogár László: Pénzfegyverkezés

Bogár László: Pénzfegyverkezés

Az utóbbi évek és külö­nö­sen az elmúlt hóna­pok sok­szor már-már apo­ka­lip­ti­kus han­gu­latú glo­bá­lis vál­ság­ör­vé­nyei a pénzt min­den eddig elkép­zel­hető­nél fon­to­sabb “fősze­replővé” avat­ták. Érde­mes lenne tehát kicsit eltöp­ren­geni azon, hogy mi is az a “valami”, ami — pon­to­sab­ban a leg­töb­bünk szá­mára: ami­nek hiá­nya — olyan bru­tá­li­san nyo­mult be az emberi léte­zés leg­in­ti­mebb terébe.

Elő­ször azt kell rög­zí­te­nünk, hogy a pénz való­já­ban “médium”, és arra szol­gál, hogy köz­ve­títse az emberi tár­sa­dal­mak­ban zajló, az idők folya­mán egyre komp­le­xebbé váló anyagi cse­re­fo­lya­ma­to­kat. Ez azon­ban csak a pénz tech­ni­kai, tár­gyi fel­színe. Az idők kez­de­tén a pénz onto­ló­giai mély­szer­ke­ze­té­ben való­já­ban egy döntő fon­tos­ságú szak­rá­lis funk­ció lako­zott. Ez arra szol­gált, hogy segít­sé­gé­vel szim­bo­li­ku­san meg­je­le­nít­hető legyen a közös­ség­nek az emberi tel­je­sít­mé­nyekre vonat­kozó érték­íté­lete. A tra­di­ci­o­na­li­tás lét­mód­já­nak szak­rá­lis pénze tehát azt tette min­denki szá­mára egy­ér­telművé, hogy aki ren­del­ke­zik vele, az olyan anyagi és/vagy szim­bo­li­kus tel­je­sít­ményt nyúj­tott, ame­lyet a közös­ség ezzel a “jel­vénnyel” kíván elis­merni. Nem vélet­len, hogy az első arany­pén­ze­ken is már ott volt a szak­rá­lis rend földi hely­tar­tó­já­nak, az ural­ko­dó­nak a kép­mása, hogy így mél­tó­ság­gal ruházza fel azt, aki az ural­kodó jel­vé­nyét fel­mu­tatja. Vagyis ekkor még a pénzbe vetett tel­jes és fel­tét­len biza­lom elvá­laszt­ha­tat­lan volt a pénz fizi­kai tes­tétől. Mind­ebből logi­ku­san követ­ke­zett, hogy a pénz magán­tu­laj­dona értel­mez­he­tet­len volt, hiszen ez a közös­ség érték­íté­le­té­nek jel­zé­sére szol­gált, amely funk­ciót nem lehe­tett a közös­ség­től elvonni, elide­ge­ní­teni. A szak­rá­lis arisz­tok­rá­ci­á­nak újra és újra tanú­je­lét kel­lett adnia annak, hogy mél­tán hor­dozza az ural­kodó jel­vé­nyét, és ha mél­tat­lanná vált, akkor akár fő– és jószág­vesz­tésre is ítél­het­ték, vagyis a pénz­va­gyona mit sem ért többé, ha már nem volt képes arra a tel­je­sít­ményre, ame­lyet a pénz mint köz­ve­títő jel­zett. Értel­mez­he­tet­len volt a pénz magán­fel­hal­mo­zása is, mert azt csak “Isten sze­rinti” célokra, vagyis a szak­rá­lis közös­ség épü­lé­sére lehe­tett fel­hasz­nálni, ami­vel szem­ben sem­mi­féle “magán” cél nem volt elképzelhető.

Hason­lóan értel­mez­he­tet­len volt
a pénz köl­csön­zése és a kamat­sze­dés is. A kamat ugyanis maga a deszak­ra­li­zált abszur­di­tás, hiszen expo­nen­ci­á­lis növe­ke­dést fel­té­te­lez, illetve pro­vo­kál ki. Az így kierő­sza­kolt kamat expo­nen­ci­a­li­tása azon­ban az éle­tet elpusz­tító rákos bur­ján­zás­sal azo­nos, és az erre irá­nyuló törek­vés szülte a pro­fi­tot is.

Az immár nem szak­rá­lis lét­konst­ruk­ció lényege, hogy bár­mi­lyen tevé­keny­ség “sza­baddá” válik, így azok is, ame­lyek sok­kal több kárt tesz­nek a léte­zés­ben, mint amennyi hasz­not hoz­nak. Ezt a kol­lek­tív öngyil­kos­sá­got elrejti az aktus, amely lehetővé teszi, hogy tér­ben és idő­ben más­hol hal­mo­zód­ja­nak fel a hasz­nok és a károk (költ­sé­gek), és a hamis értel­me­zési ket­recbe zárt alá­ve­tet­tek­kel elhi­te­tik, hogy ha “ipar­kod­nak”, akkor majd nekik is jut a haszon­ból, ha pedig még­sem, akkor ez kézen­fekvő bizo­nyí­ték arra, hogy nyo­mo­rú­sá­gu­kat csakis saját maguk­nak köszön­he­tik. Az Újtes­ta­men­tum pél­dá­zata arról, hogy Jézus kor­báccsal űzi ki a temp­lom­ból a pénz­vál­tó­kat és a keres­kedő­ket, arra utal, hogy a tra­di­ci­o­ná­lis szak­ra­li­tás idő­vel min­den emberi közös­ség­ben elve­szí­tette az ellenőr­zést a deszak­ra­li­zá­lódó keres­ke­delmi– és pénz­ha­ta­lom felett. Így jutunk el a 16. szá­zad kri­ti­kus elága­zási pont­jáig, ami­kor a kato­li­kus egy­ház maga állt a deszak­ra­li­zá­ciós pusz­tí­tás élére, ami­kor a búcsú­cé­du­lá­val lét­re­hozta a “meg­bo­csá­tás­ipari művek” biz­ni­szét. Majd a már meg­ha­sí­tott egy­ház másik ágán Kál­vin, kény­szerű­ség­ből ugyan, de még­is­csak legi­ti­málta az üzleti célú kamat­sze­dést, és ezzel meg­nyílt az út, hogy a pro­tes­táns etika a “kapi­ta­liz­mus szel­le­mét” (Max Weber) kisza­ba­dítsa a palackból.

Ezzel a folya­mat­tal a pénz is radi­ká­li­san átala­kult, és a deszak­ra­li­zá­ció fegy­ve­révé vált. Immár arra szol­gál, hogy segít­sé­gé­vel a terem­tés inverze kiala­kul­jon. Isten a sem­miből teremt vala­mit, a kapi­ta­liz­mus glo­bá­lis pénz­ha­talmi rend­szere viszont a vala­miből teremt sem­mit, tün­tet el min­dent, “pénzt teremt” — ami azt jelenti, hogy meg­elő­le­gezi a jövő expo­nen­ci­á­li­san növekvő profitjait.

Ezek azon­ban nem­csak a jelen­ben nem létez­nek, hanem a jövő­ben sem fog­nak, mert a léte­zés a szak­rá­lis egyen­súlyra épül, és nem a folya­ma­tos expo­nen­ci­á­lis növe­ke­désre. Az embe­rek egyre nagyobb részét tud­ják rávenni arra, hogy való­sá­gos mun­ká­juk­kal meg­szer­zett meg­ta­ka­rí­tá­sa­i­kat a tőzs­dé­ken, befek­te­tési ala­po­kon keresz­tül a vég­ze­te­sen hamis expo­nen­ci­á­lis déli­bá­bok­nak a ker­ge­té­sére áldoz­zák. És ami­kor ezt a pénzt pon­to­san kiszá­mít­ható módon elvesz­tik, akkor a valós áldo­za­taik vál­nak sem­mivé, addig fel­hal­mo­zott vagyo­nuk pedig szim­bo­li­kus áron a rend­szer hatalmi mag­já­nak haszon­él­vezői­hez kerül. Magyar­or­szág, “hála” cini­kus kol­la­bo­ráns elit­je­i­nek, a hét­köz­napi önúj­ra­te­rem­té­sé­nek kere­teit jelentő vala­mennyi funk­ció felett így vesz­tette el az ellenőrzést.

A pénz­ügyi, banki, biz­to­sí­tási, ener­ge­ti­kai, hír­köz­lési, táv­köz­lési, infor­ma­ti­kai és média­szol­gál­ta­tá­sok, a közmű­há­ló­za­tok, a keres­ke­de­lem, az élel­mi­szert és gyógy­szert előál­lító és for­gal­mazó rend­sze­rek mind-mind ide­gen érde­ke­ket szol­gáló háló­za­tok kezé­ben van­nak, és bár­mi­kor szem­be­for­dít­ha­tók a magyar tár­sa­da­lom­mal. A glo­bá­lis hatalmi rend­szer pénz­fegy­ve­rei most már lété­ben fenye­ge­tik a magyar tár­sa­dal­mat, így meg­ma­ra­dá­sunk egyet­len esé­lyét csak a tel­jes szem­be­for­du­lás jelentheti.

Bogár László

(Magyar Hír­lap)