A régi paraszt­em­ber nem tanult volt, hanem bölcs! Tudta, hogy a sötét téli napok után jön a tavasz, a jó idő, és a sok munka. Nehéz, kemény fizi­kai munka.

Erő kel­lett hozzá felnőtt­nek, gye­rek­nek. Mert bizony a gye­re­kek­nek is volt fel­adata bőven a csa­lád­ban. Kecs­két legel­tetni, kis­li­bá­kat őrizni, kacsá­kat a patak­hoz kihaj­tani.
A vidám far­sangi bálok után, a cigány­bá­lon elsi­ra­tott és elte­me­tett bőgő után jött a böjt. Úgy mond­ták felénk a régi öre­gek: „nagy bűtbe vagyunk, fúj­nak a bűti sze­lek…”
Ennek a nagy­böjt­nek az erőt adó étele volt a pisz­lang. Pisz­lan­got min­dig csak tavasszal, böjt ide­jén készí­tet­tek, min­dig kenyér­sü­tés után, a kemen­cé­ben.
Nálunk évti­ze­de­kig volt egy pisz­lan­gos deszka. Ez egy hokedli nagy­ságú deszka volt, szép tisz­tára súrolva. A nagy­mama meg a mosó­pa­don csí­ráz­tatta a búzát, mert ő még mosott mosó­pa­don a répás­kerti patak­ban. Ilyen­kor bűt ide­jén azon­ban még nem kel­lett a mosó­pad.
De akkor lás­suk végre, hogyan is készült a pisz­lang.
A mamuska jól beitatta a desz­kát víz­zel. Köz­ben egy tál rozsot, két tál búzát meg­mo­sott a nagy­váj­ling­ban, azután a szűrő­ka­nál­lal szé­pen föl­hal­mozta a deszka tete­jén. Csi­nált egy kupa­cot belő­lük. Fogott egy sza­kaj­tó­ru­hát, meg­vi­zezte, és a desz­kát a magok­kal együtt szé­pen leta­karta vele. Ezután min­den nap levette a sza­kaj­tót, lan­gyos­víz­ben átmosta, újra beáz­tatta és vissza­tette a magokra.
10–12 nap múlva úgy kicsí­rá­zott, hogy mi gye­re­kek sün­disz­nó­nak hív­tuk. Ami­kor a csíra már 2–3 cen­ti­mé­te­resre nőtt, hús­da­rá­lón leda­rál­ták, majd a nagy­váj­ling­ban fel­ön­töt­ték víz­zel, jól átgyúr­ták, átmos­ták, és leszűr­ték.
A búzát meg­kap­ták a tyú­kok, hogy job­ban toj­ja­nak, a meg­ma­radt fehér tej­szerű lé volt maga az élet, az erő. Ebbe a lébe édes­anyám annyi lisz­tet kevert, hogy pala­csin­ta­tészta sűrű­ségű lett. Azután össze­szedte a bádog kis­tá­la­kat, lábo­so­kat és bele­merte ezt a tész­tát. Miután kisül­tek a kenye­rek, a még meleg kemen­cébe kerül­tek a pisz­lan­gos tálak. Más­napra elké­szül­tek. Ezután a hideg kam­rába, a polcra kel­lett sora­koz­tatni őket. Min­den nap egy kis tál­lal ehet­tünk meg. Kicsit kocso­nyás, édes­kés étel volt, a tete­jén mézszerű kéreg­gel. No, mi gye­re­kek ezt sze­ret­tük a leg­job­ban! Le is ettük a tálak tete­jéről… per­vált is ben­nün­ket nagy­anyám, hogy „sorba köll azt ennyi gye­re­kek!”
Azután egy hét múlva újra kezdte a mamuska a csí­ráz­ta­tást. Két­szer biz­tos, de volt úgy, hogy három­szor is készí­tett pisz­lan­got a tava­szi nagy­böjt alatt. A nagy­mama csi­ri­pisz­li­nek hívta, ő mázas köcsö­gök­ben, tálak­ban, lek­vá­ros bödö­nök­ben rakta a kemen­cébe.
Való­színű, hogy tudo­má­nyo­san nem ismer­ték a búza­csíra érté­két, mint manap­ság, de azt tud­ták, hogy a csí­ráz­ta­tott búza és rozs egész­sé­get, erőt ad az ember­nek ilyen­kor tavasszal.

Mészá­ros Zsuzsanna

(Per­káta, 2011.)

(Ami­kor elol­vas­tam e soro­kat, akkor jöt­tem rá, hogy a pisz­lang a Csong­rád megyé­ben honos csí­ra­málé per­ká­tai meg­fe­lelője. Talán annyi különb­ség­gel, hogy mife­lénk, Szen­tes kör­nyé­kén, árpá­ból és búzá­ból készült, de a lényege ugyanaz. Csong­rá­don és Szen­te­sen a téli idő­szak­ban zöld­sé­ges bol­tok­ban lehet kapni készen is, de most, hogy Mészá­ros Zsu­zsa jóvol­tá­ból már tudom, hogy kell készí­teni, én is tudok majd a csa­lá­dom­nak ked­ves­kedni vele. Per­sze, nekem csí­ra­málé marad min­dig.. Mészá­ros Zsu­zsa soro­za­tot indí­tott vissza­em­lé­ke­zé­se­iből, lakó­he­lye alter­na­tív hon­lap­ján már a 15. írás jelent meg 2011 októ­be­ré­ben. Tisz­te­let­tel adó­zom mun­kál­ko­dása előtt, ennek jeléül itt a link, sze­re­tet­tel aján­lom figyelmükbe:

http://www.perkata.eu/index.php?page=perkata-meszaros-zsuzsa-iro

 - A szerk.)