FARKAS MIHÁLY ÉS LÁNYA KÖZÖS KIÁLLÍTÁSON

Az aláb­bi­ak­ban olvas­hat­ják a Fejér Megyei Művelő­dési Köz­pont hon­lap­ján meg­je­lent írást Kisapos­tag két kivá­ló­sá­gá­nak, Far­kas Mihály festőmű­vész­nek és lányá­nak, Far­kas Éva Mária festő tan­sza­kos egye­te­mis­tá­nak a közös kiállításáról:

Far­kas Mihály és Far­kas Éva Mária festőmű­vé­szek alko­tá­sa­i­ból ren­de­zett kiál­lí­tást a Fejér Megyei Művelő­dési Köz­pont, az intéz­mény Apa és lánya című képzőmű­vé­szeti kiállítás­so­ro­za­tá­nak része­ként. A tár­lat feb­ruár 4-ig látogatható.

Far­kas Éva Mária és Far­kas Mihály

A kiál­lító művé­sze­ket és a meg­nyi­tóra összegyűlt közön­sé­get köszöntve Juhász Zsó­fia, az intéz­mény igaz­ga­tója arról az örven­de­tes hírről is beszá­molt, hogy a tár­lat immá­ron egy Minő­sí­tett Közmű­velő­dési Intéz­mény­ben lát­ható: a kitün­tető címet a magyar kul­túra napja alkal­má­ból január 19-én adják át a Petőfi Iro­dalmi Múze­um­ban. Az elnyert, és három évig visel­hető cím is jelzi, hogy a Megyei Művelő­dési Köz­pont tevé­keny­sé­gét szak­mai körök­ben is nagyra értékelik.

Az Apa és lánya soro­za­tot 2009-ben indí­totta út­já­ra az intéz­mény: első­ként Kass János és Kass Esz­ter műveit állí­tot­ták ki, majd Hegedűs 2 Lász­ló és Hegedűs Hanna alko­tá­sai követ­kez­tek, ezút­tal pedig Far­kas Mihály és Far­kas Éva Mária mun­ká­i­val ismer­ked­het­nek meg a Művé­sze­tek Háza kiál­lí­tó­ter­mébe látogatók.

A jelen­lévő­ket Juhász Zsó­fia köszöntötte

Far­kas Mihály festőmű­vész 1952-ben szü­le­tett Vácott, de gyer­mek­kora óta duna­új­vá­rosi. A Képzőmű­vé­szeti Főis­kola elvég­zése után is ott tele­pe­dett le, ma Kisapos­ta­gon él és alkot. Művé­sze­téről így ír P. Szabó Ernő művészet­tör­té­nész: “Far­kas Mihály teszi, ami a dolga: öntör­vényű művész. Min­den képéről sze­mé­lyes lénye árad felénk. Művei egye­diek, fel­is­mer­hetőek, el nem téveszt­hetőek. Képei teli van­nak a világ dol­gain való tűnő­dés­sel. Har­mo­ni­ku­sak és boron­gó­sak, föld­höz­ra­gad­tak és légi­e­sek, líra­iak és drá­ma­iak, mint a körü­löt­tünk lévő világ.” Alko­tá­sai között sajá­tos vonu­la­tot képez­nek a fából kivájt, hagyo­má­nyos teknőkre fes­tett, ragasz­tott, szö­gelt alko­tá­sok, ősi szim­bo­li­ká­juk­kal. Eze­ken bizánci remi­nisz­cen­ciák tűn­nek fel, szen­tek, apok­rif ala­kok, bukott ige­hir­detők. Teknőin külö­nö­sen érző­dik az erős sze­mé­lyes érzelmi töltet.

Far­kas Éva Mária 1985-ben szü­le­tett Duna­új­vá­ros­ban. A PTE Művé­szeti Karán végzi tanul­má­nyait, műve­i­vel már több kisebb egyéni tár­la­ton, és nagyobb cso­por­tos tár­la­to­kon lehe­tett talál­kozni. Az utóbbi évek­ben sajá­tos álom– vagy fan­tá­zia­vi­lág jel­lemzi fest­mé­nyeit. Álta­lá­ban egy ter­mé­sze­tes, bár a valós­nál har­mo­ni­ku­sabb tájat asszo­ci­á­lunk a for­mák mögé, a függő­le­ges és víz­szin­tes alak­za­to­kat meg-megtöri egy-egy len­dü­le­tes ív, dom­bok, víz­esé­sek, lige­tek, vagy néha épí­té­szeti ele­mek idé­zete. Képein az emberi ala­kok hiá­nya a jel­lemző, ugyan­ak­kor az álom– és fan­tá­zia­vi­lág így sem sze­mély­te­len: hor­dozza alko­tója, álmo­dója élet­sze­re­te­tét, naiv kitárulkozását.

A tár­la­tot meg­nyitó Kof­fán Károly festőmű­vész a követ­kező gon­do­la­tok­kal aján­lotta a jelen­lévők figyel­mébe a művé­sze­ket és alkotásaikat:

“Apa és leá­nya, közös kiál­lí­tá­son — ritka páro­sí­tás. Ám Szé­kes­fe­hér­vá­ron a Megyei Művelő­dési Köz­pont éppen ebből a spe­ci­a­li­tás­ból ren­dez soro­za­tot. Apa és leá­nya közös aka­ra­tá­ból pedig sze­mé­lye­met érte a meg­tisz­tel­te­tés, e külö­nös kiál­lí­tást meg­nyitni. Mert mint sza­bad­is­ko­lai taná­ruk, mind­kettő­jü­ket tanít­hat­tam. Így indu­lá­suk­tól kísér­het­tem figye­lem­mel munkásságukat.

A tár­la­tot Kof­fán Károly nyi­totta meg

A nálam csak tizen­két esz­tendő­vel fia­ta­labb édes­apa, Mihály, éppen akko­ri­ban lett rend­sze­res láto­ga­tója a Mun­kácsy Mihály Kör­nek, Duna­új­vá­ros akkor még egyet­len sza­bad­is­ko­lá­já­nak, ami­kor 1965-ben fele­sé­gem­mel, Cyránski Mária szob­rásszal Duna­új­városba köl­töz­tünk, átvet­tük e kép­zési forma veze­té­sét. Fel­fo­gá­sunk sze­rint, ha ere­deti, meggyőző­dé­ses gon­dol­ko­dású művé­sze­ket aka­runk útjukra indí­tani, nem ala­pít­ha­tunk isko­lát absz­trakt művek lét­re­ho­zá­sára. Mint­hogy a képzőmű­vé­szet lényege az ember és ember közötti kom­mu­ni­ká­ció, min­den rajzi, tér­ér­tel­me­zési prob­lé­mát, az ember ábrá­zo­lása kap­csán taní­tot­tunk. Mi magunk is növen­dé­ke­ink közé ültünk, és amit meg kíván­tunk értetni, saját raj­za­ink­kal illuszt­rál­tuk. Ez a taní­tási mód az euró­pai közép­kor, de még inkább rene­szán­szig nyú­lik vissza, és a műtör­té­net iga­zolja, hogy rend­kí­vül ered­mé­nyes. Ha valaki attól fél­tené növen­dé­ke­in­ket, hogy után­zó­ikká vál­nak, ezt nagyon egy­szerűen lehe­tett kike­rülni: ha a leg­ki­sebb jelét lát­tuk az után­zás­nak, más rajz­esz­közt adtunk a növen­dék kezébe, és ezzel meg­vál­toz­tak azok a szem­pon­tok is, amire vonat­kozó meg­fi­gye­lé­se­ket tehe­tünk a model­len. És amint meg­je­len­nek raj­za­i­kon azok a voná­sok, ame­lye­kért már ők, maguk tet­tek önálló erő­fe­szí­tést, azon­nal rá kell mutat­nunk ennek érté­ke­ire. Amidőn mind­ezt elme­sé­lem, való­já­ban Far­kas Mihály­ról szó­lok, aki­nek útja éppen ezen hatá­sok mezs­gyé­jén indult. A növen­dé­kek mun­kái sem mes­te­rükre, sem növen­dék­tár­sa­ikra nem hason­lít­hat­tak. Mégis, a közös modell, közös meg­fi­gye­lése adott meggyőző hitelt íté­let­al­ko­tá­suk­nak. Ráadá­sul, a klasszi­kus modell­ta­nul­mány­tól eltérően, portré– és akt­mo­dell­je­ink­nek nem til­tot­tuk meg a moz­gást. Sőt, bevon­tuk őket tár­sal­gá­sunkba, így raj­za­ink is ele­ve­neb­bek lehet­tek a sko­lasz­ti­kus, csak a moz­du­lat­lan forma leírá­sára össz­pon­to­sító ábrá­zo­lás­mód­nál. Mun­ká­in­kon egy­ál­ta­lán nem rej­tett több­let­ként átsü­tött a másik ember sze­re­tete, emberi mél­tó­sága. Mihály nagyon hamar, nagyon messze jutott az így értel­me­zett rajz­tu­dás­ban, ember­áb­rá­zo­lás­ban. Volt egy szá­momra elő­ször nem értett vál­ság­pe­ri­ó­dusa, ami­kor is egy egész tan­éven át, kiváló port­réit rendre két átlós vonal­lal erő­tel­je­sen áthúzta, mint aki remény­te­le­nül nem ért egyet az ered­ménnyel. Mai mun­káit nézve már látom, mi is volt e fur­csa önpusz­tí­tás mögött: kereste azt a módot, ami­kor a mű már nem utal a konk­rét modellre, mint a portré tenné, hanem az álta­lá­no­san emberi tulaj­don­sá­gok meg­je­le­ní­tése érde­kelte. Még­pe­dig minél keve­sebb, csak­nem már a sej­te­le­mig vissza­fo­gott konk­ré­tum alkal­ma­zá­sá­val. Iro­dalmi hason­lat­tal, a költőit kereste. És, mond­juk ki, siker­rel meg is találta.

Far­kas Mihály más érte­lem­ben is ere­deti látás­mód­ról tett tanú­bi­zony­sá­got. A kor­szak poli­ti­kai pro­pa­gan­dája elle­nére meg­látta Duna­új­vá­ros sajá­tos árny­ol­da­lait. Töb­bek közt képet fes­tett a városi sze­mét­te­lepről, ahol szö­ve­ges töre­dé­kek is jelez­ték, hogy bölcs meg­lá­tá­sok — maga a “más­ként gon­dol­ko­dás” — kerül­tek mél­tat­lan helyre. Az ala­nyi művész sors­vál­la­lása, mint a kor egyet­len hite­les mér­céje — és bírá­lata — vált mun­kás­sága gerin­cévé. Mai mun­kái, ame­lyek jelentős hányada a “fül­kés szo­bor” min­tá­jára “fül­kés festmény”-ként defi­ni­ál­ható, ennél már könnye­debb nyel­ve­zetűek. Ám e sajá­tos homorú tér­ben meg­hitt, benső­sé­ges érzel­mek kife­je­zé­séig jut.

Leá­nya, szü­le­té­sétől édes­apja sze­me­fé­nye. Szinte a pre­desz­ti­ná­ció, az eleve elren­del­te­tés ere­jé­vel hatott sor­sára az apa fes­té­szete. Csak­ugyan, Éva édes­ap­ját tekinti első mes­te­ré­nek. Már ekkor figye­lem­mel kísér­het­tem mun­káit. Azután, köz­vet­len fel­vé­teli elő­ké­szí­tésre, hoz­zám került. Végül, ma már jó néhány éve a Pécsi Tudo­mány­egye­tem Művé­szeti Karára járó festő­nö­ven­dék mes­tere Somody Péter. Éva máris rend­sze­re­sen kiál­lító művész. Szel­lemi pél­da­képe Kokas Ignác, nem vélet­le­nül: édes­ap­já­nak főis­ko­lai mes­tere volt. Far­kas Éva mun­káin azon­ban már e korai sza­kasz­ban is önálló arcu­la­tot mutat. Sajá­tos szín­köl­té­szete van, érzi az élénk és vissza­fo­gott szí­nek eltérő han­gu­la­tait. Tájai nem való­sá­go­sak, külö­nös, álom­beli ellent­mon­dá­sok kivetítései.

Far­kas Éva indu­lá­sát nem csak az édes­apa, Far­kas Mihály tekint­heti izgal­mas­nak, ígé­re­tes­nek. Kettő­jük egy­sé­gét és külön­böző­sé­gét ölel­het­jük át e mos­tani kiállításukban.”