Duna­föld­vá­ron, a Vár­ud­va­ron ren­dez­ték 2010. június 24–27. között a Duna Menti Folk­lór­fesz­ti­vált, ame­lyen baszk és len­gyel, vala­mint bölcs­kei, uszódi, géder­laki és duna­föld­vári nép­tánc­együt­te­sek, továbbá kölesdi és atta­lai nép­dal­kö­rök vet­tek részt. A ren­dez­vény csü­tör­tök este ünne­pé­lyes meg­nyi­tó­val és Lengyel-esttel vette kez­de­tét. (tovább…)

Dunaföldvár–Bölcske–Madocsa és Tér­sége Gaz­da­nap elne­ve­zés­sel a duna­föld­vári Vásár­té­ren három­na­pos prog­ram­so­ro­za­tot ren­dez­tek a gaz­dál­ko­dók és az érdeklődők szá­mára. (tovább…)

A duna­föld­vári Szent Rókus Bor­lo­vag­rend ápri­lis 24-én ren­dezte meg a II. Duna menti Tele­pü­lé­sek Leg­jobb Bora ver­se­nyét, ahol egy bölcs­kei fehér– és egy mado­csai vörös­bor nyerte el a fődíjat.

(tovább…)

Vízi és csa­ládi prog­ra­mok sorá­val, ünnepi köszöntő­vel, kenyér­szen­te­lés­sel várta a Szent Ist­ván nap alkal­má­ból ren­de­zett ünnepre a duna­föld­vá­ri­a­kat és a ven­dé­ge­ket a város. (tovább…)

A fenti cím­mel nyílt jubi­le­umi kiál­lí­tás Duna­föld­vár festője, a 90 éves Oszoli Piroska fest­mé­nye­iből 2009. július 28-án, ahol a jelen­lévők az ünnep­sé­gen köz­remű­ködő Decsi-Kiss And­rás gitár­ral kísért éne­ké­ben gyönyörködhettek.

Elis­merő tap­sot vál­tott ki a részt­vevők­ből Nagy Gáborné pol­gár­mes­ter, ami­kor beje­len­tette, hogy a városi önkor­mány­zat száz­ezer forint érték­ben kíván vásá­rolni fest­ményt, bőví­tendő Oszoli-gyűjteményét, majd vásár­lásra biz­tatta a jelen­lévő művé­szet­ba­rá­to­kat. Egy ked­ves vissza­em­lé­ke­zést hall­hat­tunk Csiz­ma­dia Ilon­ká­tól, aki Piroska néni szom­szédja, s aki a volt rajz­szak­kö­rö­sök nevé­ben szólva volt tanárnő­jük érde­méül emelte ki, hogy meg­látta ben­nük a tehet­sé­get, szi­lárd és mély ala­po­kat adott későbbi tanul­má­nya­ik­hoz, beve­zette őket a szí­nek vilá­gába és meg­ta­ní­totta őket azok hasz­ná­la­tára. E tudo­mány­nak ő maga, Ilka-Milka – ahogy Piroska néni becézte anno – kira­kat­ren­dező­ként nagy hasz­nát látta, és ma is ilyen szem­mel nézi a vilá­got, benne váro­su­kat, amely­nek szép rész­le­teit Szent­endre szép­sé­ge­i­hez hasonlította.

Simon Ist­ván refor­má­tus lel­kész a Piroska néni által leélt 90 évet, 70 évi mun­kás­sá­gát a Hima­lá­jára való fel­ju­tás­hoz és az onnan való vissza­né­zés­hez hason­lí­totta, a művésznőt gyer­mek­lelkű, a min­den­napi cso­dákra ma is fogé­kony művész­nek nevezte, aki­nek pél­da­mu­tató a hűsége a táj­hoz, az embe­rek­hez, Duna­föld­vár­hoz. Oszoli Piroska meg­ál­lítja az időt. Keze nyo­mán a vász­non meg­tor­pan a pil­la­nat és úgy marad. Piroska néni világa könnyed, mint egy álom. Meg­nyug­vás ez a világ, az Isten áldja őt!

Oszoli Piroska kiál­lí­tá­sá­nak meg­nyi­tó­ján meg­telt a Vár­ga­lé­ria kiál­lí­tó­terme, s remél­jük, sokan felkeresik2009.  szep­tem­ber 30-ig, amed­dig a fest­mé­nyek bemu­ta­tója és vására tart.

(Koc­zka Kata, 2009.)

Egy egy­kor jöve­del­mező  ipar,  a  kék­festő  szakma  művelői­nek  ma már csak írmagja maradt. Közü­lük  az  egyik  leg­hí­re­sebb,  a  duna­föld­vári  Vadász-Velis-Gál  csa­lád.  Bár  nevük  már­ka­névvé vált, csa­ládi vál­lal­ko­zá­suk beteg­ség miatt szü­ne­telni kény­sze­rül. Lesz-e foly­ta­tás, mi lesz az üzem sorsa?  Biz­tató  jelek  van­nak  ugyan,  de nagyon sok a kérdőjel.

Száz­het­ven­há­rom évvel ezelőtt, 1836-ban köl­tö­zött a tevé­keny­ség nagy víz­igé­nye miatt a Duna köze­lébe Velis László, és ala­pí­totta meg a műhelyt. Halála után a fia, László, majd őt követve az ő négy gyer­meke: László, János, Mária és Béla foly­tatta a mes­ter­sé­get. Pár évvel később Béla meg­vál­totta a test­vé­rei részét és önálló lett. Ekkor már 1934-et írtunk. Fele­sé­gé­vel, Mezei Teréz­zel, két inas­sal és egy segéd­del dol­go­zott az üzem­ben. Két gyer­me­kük szü­le­tett, Mária és Béla. Mind­ket­ten kita­nul­ták a szak­mát. Az ifjú Velis Béla jogi dok­to­rá­tust szer­zett, de 1995-ben bekö­vet­ke­zett halá­lig továbbra is szí­ve­sen segí­tett a mun­ká­ban. Mária 1940-ben férj­hez ment Vadász Ist­ván­hoz, aki a háború után meg­ta­nulta a mes­ter­sé­get, és beállt a műhelybe dol­gozni. Adri­enne lányuk tanárnő lett, 1962-ben férj­hez ment Gál Gyu­lá­hoz, egy régi monori kékfestő-dinasztia tag­já­hoz, aki ott­hon meg­ta­nulta a szak­mát, mel­lette műszaki egye­te­met vég­zett és gépész­mér­nök­ként dol­go­zott, de ami­kor az apósa 1968-ban meg­halt, és az anyósa, Vadász Ist­vánné Velis Mária vette át az ipart, beállt mellé a műhelybe. Gál Gyula elnyerte a Népi Iparmű­vész címet is. Az ő két gyer­me­kük, Adri­enn és Gyula is dip­lo­más, de mind­ket­ten kita­nul­ták a szak­mát, sőt, a Szom­bat­he­lyen élő Gyula 10 éves kis­fia is tud már segí­teni a munkában.

A cégér ma is ott a falon, rajta az 1836-os dátum­mal, de az udva­ron üre­sen árvál­ko­dik a hatal­mas szá­rí­tó­áll­vány, a műhely­ben csend honol. Gál Gyu­láné Vadász Adri­enne kala­u­zol ben­nün­ket a csa­ládi üzem­ben, ahol a szebb­nél szebb vég kék­festők készül­tek. Édes­anyja, Mária néni bete­ges­ke­dik, a férje, Gál Gyula egész­sége sem a régi, és még nem­ré­gi­ben ő is a kezét törte, de nem csu­pán ez az oka a műhely csend­jé­nek: nagy nyo­más alatt, mélyen van a magyar tex­til­ipar, s a kék­festőt is jófor­mán csak a kül­föl­diek tud­ják meg­fi­zetni, a magya­rok nem.

A kék­festő egy rend­kí­vül mun­ka­igé­nyes, de annál tar­tó­sabb tex­til­fajta, amely nem tud – és nem is akar – ver­se­nyezni a távol-keleti olcsó anya­gok­kal, a kész kon­fek­ci­ó­val. Ma már inkább csak hagyo­mányőrző nép­tánc együt­te­sek, csi­kó­sok, nép­dal­kö­rök kere­sik a kék­festőt, pedig régen terítő­nek, csücs­kös kendő­nek, szok­nyá­nak, ing­nek, kötény­nek, gatyá­nak, füg­göny­nek, fal­védő­nek és még sorol­hat­nánk, mi min­den­nek volt ez az anyaga. A kék­festő elnyű­he­tet­len, stra­pa­bíró, ellen­áll a Nap fakító suga­ra­i­nak, így a régi asszo­nyok előbb meg­un­ták, mint elnyű­het­ték volna, nagy igénybe vétel­nek kitett asz­tal­te­rítő­ként is. De talán lesz ez más­képp is még. Nap­ja­ink­ban foko­zó­dik az igény a míves, érté­kes, hagyo­má­nyos dol­gok iránt, csak a pénz­tár­cánk lapos. Talán, ha bekö­vet­ke­zik a magyar csoda, a kék­festő műhe­lyek­ben is újra cso­bog a víz, kék­lik a fes­ték, meg­tel­nek vászon­nal az eme­let­nyi magas szá­rí­tók újra, hiszen Duna­föld­vá­ron ott az újabb gene­rá­ció, van, aki tovább­vi­gye a mes­ter­sé­get, és bizo­nyára tovább is viszi, ha érde­mes lesz.

A kék­festő úgy készül, hogy miután a fehér tex­tilből (sifon) enzi­mes ázta­tás­sal eltá­vo­lí­tot­ták a szennyező anya­go­kat, kifő­zik lúg­ban, ezt mosás és szá­rí­tás követi. Utána követ­ke­zik a leg­mun­ka­igé­nye­sebb és a leg­na­gyobb oda­fi­gye­lést igénylő mun­ka­fo­lya­mat: a min­tá­zás. Aztán a vász­nat kékre fes­tik a lúgos kém­ha­tású (indiai indi­gós) fes­ték­ben (vilá­go­sabb kék­festő­höz 8-szor, söté­tebb­hez 13-szor 15 per­cig kell für­detni a kád­ban az anya­got), aztán savas mosás­sal közöm­bö­sí­tik a lúgot és eltá­vo­lít­ják a nyo­mó­anya­got a vászon­ról, s így válik lát­ha­tóvá a minta. A tex­tilt ala­pos öblí­tés után meg kell szá­rí­tani, majd faggyús kemé­nyí­tés, ismét szá­rí­tás, végül mán­gor­lás követ­ke­zik, ami­vel fénye­sí­tik és ki is simít­ják a kék­festő anyagot.

 

Koc­zka Kata, 2009.

Tóth Nor­bert, duna­föld­vári cuk­rász nyerte az Év Fagy­laltja ver­senyt, Sacher-torta fagy­lalt­já­val. (tovább…)