A Tom­csá­nyi Éva – Wünsch László mes­te­rek éle­téről, tánc­pe­da­gó­gusi mun­kás­sá­gá­ról szóló, Éle­tünk, a táncmű­vé­szet című kötet bemu­ta­tó­ját 2010.  május 18-án, a solti Vécsey Károly Művelő­dési Ház­ban ren­dez­ték.
A Szondi Mik­lós szer­kesz­tette, a tánc­pe­da­gó­gia és a magyar tánc­tör­té­net vonat­ko­zá­sá­ban is nagy jelentő­ség­gel bíró könyv bemu­ta­tó­ján a helyiek mel­lett az ado­nyi, a belo­i­an­ni­szi, a har­tai és a mado­csai nép­tán­co­sok is tánc­cal köszön­töt­ték a mes­te­re­ket. Előa­dá­suk­kal kitűnő han­gu­la­tot terem­tet­tek az egy­kori és a jelen­legi tanít­vá­nyok­kal, mun­ka­tár­sak­kal teli művelő­dési házban.

A ren­dez­vényt a ven­dég­látó solti mel­lett az ado­nyi, a duna­új­vá­rosi, a mező­falvi, a nagy­ve­nyimi pol­gár­mes­ter és Ecsődi László, a Fejér megyei 4. sz. válasz­tó­kör­zet eddigi országgyű­lési kép­vi­selője, vala­mint Hel­vé­cia korábbi pol­gár­mes­tere is meg­tisz­telte. Dr. Kál­mán And­rás, duna­új­vá­rosi pol­gár­mes­ter az éppen aznap aktu­á­lis jubi­le­um­ról, a város­ala­pí­tás 60. évfor­du­ló­já­ról is meg­em­lé­ke­zett köszöntő­jé­ben, s kife­jezte köszö­ne­tét mind­azok­nak, köz­tük a Wünsch házas­pár­nak, akik a tele­pü­lés kul­tu­rá­lis éle­té­ben jelentős sze­re­pet játszva hoz­zá­já­rul­tak a várossá váláshoz.

A köszöntők között Feke Judit, aki a mes­te­rek egy­kori tanít­vá­nya volt, s a Mező­falvi Nép­tánc Együt­tes­nek ma is tagja, meg­ha­tot­tan mondta el, köszöni, hogy részese lehe­tett a művész­há­zas­pár éle­té­nek, egy­ben tol­má­csolta a mező­falvi nyári nép­tánc­tá­borba szóló meghívást.

Min­den részt­vevő sok sze­re­tet­tel gra­tu­lált a mes­te­rek­nek a könyv­höz, e hiány­pótló műhöz, és kívánt jó egész­sé­get a két ener­gi­kus, ma is aktív idős művésznek.

A prog­ram a könyv dedi­ká­lá­sá­val, kötet­len beszél­ge­tés­sel foly­ta­tó­dott, melybe bele­hall­gatva meg­ál­la­pít­hat­tam: a terem min­den zugá­ban régi tánc­tá­bo­rok, pró­bák, fel­lé­pé­sek, kül­földi ven­dég­sze­rep­lé­sek emlé­ke­iről folyt a szó. Vil­log­tak a vakuk, koc­can­tak a boros poha­rak. Bár­merre néz­tem, azt lát­tam és hal­lot­tam, hogy a rit­kán talál­kozó, ma már szülő-nagyszülő korú tán­co­sok egy­mást átölelve idéz­ték fel, hogy is volt, s nem győz­tek örülni egymásnak.

– Ez az igazi értelme annak, hogy bár nem készül­tünk nép­tán­cos pályára, mégis eljár­tunk a pró­bákra, szót fogad­tunk szi­gorú mes­te­rünk­nek, mert ma is ugyan­olyan bol­dog vagyok, ami­kor össze­ta­lál­ko­zom egy­kori tán­cos tár­sa­im­mal, mint régen, akik az én sze­mem­ben ugyan­azok a fia­tal lányok marad­tak, annyi év eltelte után is – mondta egyikük.

Az idén nyá­ron már a har­ma­dik Wünsch Nosz­tal­gia Tánc­tá­bort ren­de­zik, ezút­tal Mező­fal­ván. Ahogy a régi tánc­tá­bo­rok, úgy a mos­ta­niak is kiváló közös­ség­építő ren­dez­vé­nyek, ahol életre szóló barát­sá­gok, sze­rel­mek is szövődnek.