Kulturális antropológiát hallgató mesterszakos egyetemistaként azt hiszem, a legfőbb feladatom ténylegesen az emberek és az őket körülvevő kultúra sajátos kapcsolatának feltérképezése.
A kultúrára az antropológia tudománya nagyjából ötszáz különböző definíciót ismer. Engedelmetekkel, én ezt mindent most nem ismertetném veletek, mert félő, hogy nincs akkora tárhely a blogon, hogy mindet ideírjam. Na meg persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy tudom is fejből mindet.
De azért egy rövid, összefoglaló jellegű ismertetéssel talán mégis megpróbálkoznék a kultúra fogalmával kapcsolatában. Kultúra. Nos, ez egy olyan komplex fogalom, amely magában hordoz minden olyan anyagi és szellemi terméket, amelyeket az ember létrehozott. A kultúra átfogja, behálózza az ember életét, összekötő funkcióval bír a társadalom tagjai, a társadalmi rendszerek között, mivel a kultúra sajátos tulajdonsága, hogy jelentések tömkelegéből épül fel. Az ember jelentést tulajdonít mindennek, ami környezetében van, s a kultúra magában hordozza ezt a jelentést úgy, hogy azt a társadalom minden tagja hasonlóképpen értelmezze. Az ember folyamatosan jelentésekkel konstruálja meg maga körül a világot, ezek a jelentések pedig a kollektív tudás részeivé válnak.
Kultúra egy könyv. Nem csak a beleírt, elvont, magasztos szépirodalmi kifejezések, hanem a könyv mint médium. Az információátadás eszköze, hiszen olyan tudást is magában foglal, mint a könyvnyomtatás, a papír elkészítése. Vagy akár az – emberiség számára talán legfontosabb – írás és olvasás képességét is. Ilyen értelemben beszélhetünk kultúráról az ősembernél is, aki rájött, hogy ha két követ összepattint, tüzet tud gyújtani vele. Igen, népszerű gondolat, hogy az állattól a kultúránk különböztet meg minket.
Antropológusként a mai, gyorsan változó világban a legfontosabb feladat, hogy az apró, eltűnőfélben lévő kultúrákat is megőrizzük, megértsük, már amennyire lehet azt kívülről. És ehhez nem kell feltétlenül olyasmire gondolni, mint az antropológusok általában, akik eldugott afrikai törzseket vizsgálnak a bolygó távoli pontjain. Én tavaly nyáron, mintegy az iskolai beadandóm részeként, egy hétig egy mezőgazdasági telepen voltam egy hétig mint megfigyelő, néha mint résztvevő megfigyelő. Hiszen míg mondjuk száz évvel ezelőtt az ország kilencven százaléka a mezőgazdasági szektorban dolgozott, mára talán egynéhány százalékra esett vissza ez az arány. Az agrárkultúra eltűnőben van, ehhez semmi kétség nem fér.
Szóval ez alatt az egy hét alatt megfigyeltem, hogyan és milyen körülmények között dolgoznak napjainkban ezek az emberek, őstermelők, mezőgazdasági munkások.
Amiről magam is meggyőződhettem, az az, hogy rendkívül nagy tudással bírnak még mindig – ez alapvető élménye egy antropológusnak, ugyanis azok a kultúrák, akik sokkal jobban rá vannak utalva a természetre, sokkal közvetlenebb kapcsolatban is vannak vele, és tényleg a felhők állásából, a szél irányából, meg a reggeli páratartalomból meg tudja jósolni, hogy milyen idő lesz aznap.
A megfeszített, kemény munka ugyan most is jellemzi őket, noha ezek jelentős részét már komoly mezőgazdasági gépekkel végzik. Ami mindenképp érdekes mozzanat, ahogy a modern civilizációs vívmányok mintegy kisegítik a hagyományos, népi kultúra eszközeit.
De a legérdekesebb látvány talán az volt, ahogy a határ menti kis telepen az egyik épület tetején napelemek virítottak. Mikor kérdeztem, hogy ez mégis hogy kerülhetett ide, a hely vezetője elmondta nekem, hogy ezekről úgy értesítette őket a városból valaki, hogy kiírtak napelem pályázatokat, amelyekre őstermelőként is pályázhatnak. És így sikerült beszereltetni egy ilyen „fotovoltatikus tetőt.” Így mondta, fotovoltatikus. Tudja, ez a szerkezet az elektromágneses sugarakat villamos energiává alakítja. Ebből működik az egész birtok.
Le voltam nyűgözve ettől a jelenettől. Amikor aztán tovább firtattam ezt a dolgot, megtudtam, ők egyébként is próbálnak minél kevesebbet fogyasztani a telepen, és szívükön viselik a környezetük sorsát.
Elképesztő élmény látni, ahogy igazi, mezőgazdasági munkások, a kaszákkal és kapákkal dolgoznak, majd lecserélik őket, majd beszállnak egy vadiúj traktorba, hogy azzal folytassák a teendőiket. Különös együttélése ez a múltnak és a jelennek, amit a nagyvárosokban már nem nagyon lehet megtapasztalni. A hátuk mögött pedig ott virít a tetőn egy sor napelemes rendszer.
Mondanom sem kell, én is elgondolkodtam ezen, és megnéztem, hogy a napelem pályázatok vonatkoznak-e magánszemélyekre. Megörültem, amikor megtudtam, hogy igen, ugyanis eltökélt szándékom lett, hogy ha egyszer saját házam lesz, vagy építtetni fogok, mindenképp szereltetek be én is „fotovoltatikus tetőt.” Ha már a bácsi is így mondta. Csak remélem, hogy ez a tervem valóra válik. Persze kérdéses, hogy kulturális antropológusként milyen jövő vár rám. De bizakodom.